Afganisztán régen és most – egy tanulságos történet

A napokban röppent fel ismét a hír, miszerint a Jobbik visszaállítaná a nemesi címeket. Elsőre bár nevetségesnek tűnik a javaslat az ötletgazdáival együtt, nem lenne bölcs dolog önelégült vigyorral legyinteni és figyelmen kívül hagyni, mert jóval több veszély rejlik benne, mint gondolnánk.

Van út vissza a középkorba, ezt a mai magyar társadalom fentről kikényszerített refeudalizációja is bizonyítja mely által egy rég letűnt, elnyomó rendszert akarnak a hatalom birtokosai a fejünk fölé restaurálni. Ami azonban most Magyarországon zajlik még nem az út vége, hanem annak kezdete csupán, mert felsejlik előttünk egy fájdalmas emlék az egykori modern, szekuláris Afganisztánról, mely a hetvenes évek végén jött létre, mára azonban szinte az emléke is elveszett.

05 Feb 1989, Kabul, Afghanistan — Demonstration of the Communist People’s Democratic Party of Afghanistan (PDPA) in Kabul during the Soviet troop withdrawal. — Image by © Patrick Robert/Sygma/Corbis

Mert mi jut legtöbbünknek elsőre eszébe Afganisztánról? Elnyomott nők, egy reakciós, fanatikus klerikális rendszer, mely elnyomja a polgárait – megöletés és megkínzatás terhe mellett -, terroristák és drogültetvények. Kevesen tudják azonban, hogy ez nem volt mindig így, Afganisztánnak 1978 és 1992 között marxista-leninista alapokon álló kommunista kormánya volt az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (PDPA) vezetésével. Az ország múltjával kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy itt már a középkortól fogva változatlan hűbéri rendszer uralkodik, tehát az ország földbirtokainak több, mint 75%-át a lakosság 3%-a birtokolja, egészen a 1970-as évek végéig, amikortájt a demokratikus erők a PDPA formájában szerveződni és cselekedni kezdtek. 1973-ban Afganisztán királyát letaszították trónjáról, ám a király hatalmát egy autokrata és korrupt kormány követte mely méltán volt népszerűtlen. Az autokrata kormány hatalmának egy hatalmas tömegdemonstráció vetett véget az elnöki palotánál 1978-ban, a marxista PDPA ekkor jutott hatalomra a hadsereg támogatását is élvezve. Az író és költő Noor Mohammed Taraki vezetésével így új kormány alakult, így jutottak hatalomra a marxista népi demokratikus erők Afganisztánban.

16 May 1988, Kabul, Afghanistan — Soviet troops withdrawing from Kabul. — Image by © Patrick Robert/Sygma/Corbis

Taraki kormánya azonnal munkához látott és rengeteg előremutató reformot vezettek be: bevezették a minimálbért és a progresszív adózást, legalizálták az addig csak illegalitásban működő szakszervezeteket. A nép tömegei számára is elérhetővé tették az oktatást és a kultúrát, hogy küzdjenek az írástudatlanság ellen. Mindemellett a Népi Demokratikus Párt hadra fogta az ország erőforrásait, hogy a lakosság egésze részesüljön egészségügyi ellátásban és legyen lakhatása, beindították a kolhozokat, az élelmiszer árára árplafont szabtak meg, hogy a szegény, üldözött kulákok ottani megfelelői ne aranygyűrűért adják a krumpli kilóját az éhező lakosságnak. A marxista-leninista kormány rengeteget javított a nők helyzetén is, a középkori elnyomatást megszüntetve a nők immár iskolába, sőt egyetemre járhattak, autót vezethettek, részesülhettek egészségügyi ellátásban, önszántukból párt kereshettek és találhattak. Ebben az időben rengeteg nő tanult mérnöknek, közgazdásznak és végzett különböző agrár szakokon sőt parlamenti képviselőkké is válhattak. A közoktatás Afganisztán összes törzse és etnikuma számára ingyenesen elérhető lett. A kommunista állam hatásosan küzdött az ópiumtermesztés és heroinipar ellen, melynek Afganisztán az új kormány előtt egyik legfontosabb előállítója volt a világban.

Nem mindenki örült azonban ezeknek a pozitív fejleményeknek, mert a régi rend haszonélvezőinek érdekeit meglehetősen sértették a Népi Demokratikus Párt népjóléti intézkedései. A régi feudális hadurak – természetesen – ellenezték a kárukra történő földreformokat, a fundamentalista vallási vezetők ellenezték a nők és gyermekek egyenjogúságát és nem akarták, hogy joguk legyen a tanuláshoz. A marxista kormány egalitárius és kollektivista intézkedései azonban nem csak a helyi elitet és a törzsi rend híveit zavarta, hanem az Egyesült Államok aktuális kormányát is. Az USA már az afganisztáni marxista kormány megalakulásakor támogatni kezdte a hatalmukat féltő feudális hadurakat, a törzsfőnököket, a fundamentalista vallási vezetőket – a mullahokat – és az ott tevékenykedő drogkereskedőket. A régi rend oldalán harcoló fanatikus mudzsáhidíneket – a mai tálib terroristák elődeit – a CIA képezte ki és látta el fegyverekkel, anyagi erőforrásokkal. Az Egyesült Államok beavatkozását a szaúdi és pakisztáni katonaság szintén támogatta. 1979 végefelé a népi demokráciát védő NPDA kormány segítséget kért a Szovjetuniótól a CIA által toborzott, kiképzett és felfegyverzett mudzsáhidínek és az Afganisztánba áramló külföldi zsoldosok ellen. Moszkva végül bevatkozott Kabul sokadik kérésére, mely sajnos alkalmat adott a CIA számára, hogy úgynevezett szent háborút faragjon a konfliktusból az „istentelen kommunisták” ellen. A hosszú és sikertelen háború eredményeképp a szovjetek 1989-ben hagyták el az országot, de hála a marxista NPDA kormány nagy társadalmi támogatottságának egy évvel túl tudták élni a Szovjetuniót.

Hogy mi történt azóta? A győztes mudzsáhidínek egymás ellen fordultak, kitermelték utódaikat a tálibokat és az al-Káidát, akiket a – szintén CIA által kiképzett – dúsgazdag terroristavezér Oszama bin Láden vezetett, visszatértek a drogkereskedők és az egymás ellen forduló fegyveres csoportok halomra gyilkolták a lakosságot, mindennapos lett a nemi erőszak. Iskolákat romboltak le, tömeges kivégzéseket rendeztek és terrorban tartották a lakosságot. Végül 1996-ban a mudzsáhidínek utódai a fundamentalista, nacionalista tálibok vették át az ország felett a hatalmat, akik szigorú vallási törvénykezést vezettek be. Stadionokban végeztették ki tömegesen vélt vagy valós ellenfeleiket, a tolvajok kezét levágatták, törvény által büntetendővé tették a házasságon kívüli nemi életet és a homoszexualitást. A férfiaknak megtiltották szakálluk nyírását, a nőket egész testes, arcot eltakaró csador viselésére kötelezték, akinek ez nem tetszett arra szigorú büntetést mért az e célra alapított vallási rendfenntartó hivatal.

Mi köze ennek Magyarországhoz, a Jobbikhoz, a nemesi címekhez és a Fideszhez? Megindultunk egy úton ami a későbbi, reakciós és elmaradott Afganisztánba vezeti hazánkat. Még nem érkeztünk oda, de nyolc éve arrafelé tartunk ez kétségtelen. Nem tudjuk még, hogy a folyamat visszafordul-e vagy eléri célját, kibontakozik. Még csak a jeleit láthatjuk, hogy egyértelműen megindultunk a reakció csúszós lejtőjén. Jelen rezsim az egyházi (oktatási) intézményeknek többszörösen kedvez, egyre több földtulajdon kerül egyre kevesebb dúsgazdag, feudális hűbérúr kezébe, a progresszív adóztatás helyett egykulcsos személyi jövedelemadó rendszer van, a szegényeket sokszoros adóterhekkel bünteti az őket megvető nacionalista politikai elit. A jogegyenlőségre fittyet hányó, korrupt, nepotista állami-hivatali rendszer sem tartogat számunkra semmi jót, mint ahogyan a részre hajló és elcsalt választási rendszer sem. A jogaink nem védik meg saját magukat tisztelt Olvasó, a közönyöd és tétlenséged a zsarnokokat erősíti, lépj hát a tettek mezejére már ma!

Forrás:
Marxism-Leninism Today

Landler