A sztálinizmus illúziója

A sztálinizmus lassú újraéledésének korszakát éljük. Egyenlőre ez leginkább online mutatkozik meg: népszerű szocialista mém oldalak dicsőítik a gulágok rendszerét és Észak-Korea nukleáris rakéta programját – a kapitalizmus kritizálása nevében.
Miközben azonban a Sztálinizmus politikája és propagandája egyfajta alternatív radikális liberalizmus kritikaként rehabilitálódik az interneten néhány aktivista már a fizikai térben is kezdi az ortodox sztálinista elveket politikai útmutatóként kezelni.

A sztálinizmus alatt tömören azt a társadalmi rendszert értjük amelyet az 1920-as és 30-as években építettek a Szovjetunióban. Maga az eszmerendszer 1989 környékén kifutotta magát – amikor is a keleti blokk összeomlásával a legtöbb sztálinista politikai tömörülés feloszlott vagy politikai irányvonalat váltott.
Most azonban – az idő múlásával – a sztálinizmus sokkal vonzóbbnak tűnik mint tette azt a rendszerváltáskor. Jórészt az internet segítségével a fiatal sztálinisták előtt feltárulnak a színes, vonzó propaganda poszterek, a Vörös Hadsereg dalkészlete és a világon eluralkodó – szellemében McCarthy korszakát idéző – kommunistaüldözés amellyel szemben a sztálinista kommunista pártok radikális és erőt sugárzó karaktere ellensúlyként tűnik fel.
Kevésbé felemlegetett tény viszont, hogy ezek a kommunista pártok fénykorukban a legkonzervatívabb és jobboldalibb, ellenforradalmibb erőknek számítottak a progresszív baloldali mozgalmak szemében.

Sztálin hatalomra kerülése az 1917-23 között felerősődő nemzetközi forradalmi hangulat bukásával kezdődött. A forradalom után az ostromlott és körbezárt Oroszországból a munkásosztály aktivistái – a forradalom valódi támaszai – fokozatosan eltűntek.
Sokakat az ellenforradalmi erők öltek meg a polgárháború során, mások az országot körülvevő blokádból fakadó éhínség miatt menekültek vagy pusztultak el.
Mivel a munkásosztály a politikai összeomlás szélére került, a Szovjet társadalom irányító pozícióit bürökraták és magasrangú képviselők foglalták el.

A harmincas évek közepére az Orosz Kommunista Párt – önmagát még mindig a forradalmi szocializmus munkáspártjaként hirdetve – állami bürökraták, katonai parancsnokok és karrieristák melegágya lett. Emiatt a Párt – a teljes államhatalom birtokában – kihasználta a helyzetét és fokozatosan megkezdte a dolgozó osztályok elnyomását és kizsákmányolását.
Sztálin alatt a munkásoktól megtagadták a sztrájk és a kollektív tiltakozás jogát. Csak állami engedéllyel lehetett másik városba költözni. Azokat a munkásokat akik egy nap munkát is kihagytak azonnal elbocsájtották – ami abban a rendszerben kilakoltatással és börtönnel járt. Ha önként mondtak fel munkahelyükön új munkahelyet már nem is választhattak – azonnali eljárás alá kerültek aminek a következménye egyes területeken nyolc év börtönt vont maga után. A sztrájkokat és munkástüntetéseket ellenforradalmi szabotázsnak nevezték és halálbüntetéssel “jutalmazták”.

Ennek fényében nem meglepő módon a sztálinista rezsimek a mai kapitalista rendszereket idéző egyenlőtlenséget szültek. A rendszer kegyeltjei – magasrangú bürökraták, katonai tábornokok – sokszor az átlagos munkás fizetésének százszorosát kapták kézhez.
A vörös zászlók és inspiráló dalok alatt a Sztálini társadalom egy igazgatók és katonai parancsnokok által uralt világgá vált amelynek ellenzőit rendőri elnyomással takarítottak el – tökéletes tükörképként szolgált a nyugati kapitalista társadalmaknak.

Sztálin dicsőségére írják a nácik felett aratott győzelmet a második világháborúban. Tény: a nácik borzasztó pusztítást végeztek az orosz lakosság körében és a hadsereg hősi helytállása megmentette az országot a biztos végtől. De nem szabad feledni azt a meghatározó korszakot amikor Adolf Hitler hatalomra került – a sztálin-közeli német kommunista párt szovjet utasításra vált passzívvá és ezzel akadályozta egy erős anti-fasiszta mozgalom kialakulását. Nem túlzás állítani, hogy a német kommunista pártot ért sztálinista befolyás utat nyitott Hitler számára a hatalom felé.
A német kommunista párt tíz évet töltött elmerülve a sztálini bürökráciában: a “megbízhatatlan” vezetők eltávolítása és a megfelelően hűséges bürökraták kinevezése kötötte le minden politikai erejüket. Hitler idejére a korábban forradalmi párt valódi sztálinistává vált: az Oroszországból érkező utasítások vak követésén kívül alkalmatlanná váltak bármire.

Az 1920-as évek végére és a 30-as évek elejére Sztálin és német elvtársai egyik fő fókuszává vált, hogy megakadályozzák a német kommunistákat az együttmükődésben bármilyen más nem sztálinista mozgalommal. 1928 és 1930 között a nácik megnövelték a szavazóbázisukat 800,000-ről hat és fél millióra. Egyértelműen a hatalom felé vezető úton voltak és azok a munkások akiket nem vezettek félre próbáltak is tiltakozni. A náci elnyomás egyetlen reális ellenszerévé hamarosan az utcán szerveződő munkások váltak.
“Az egyetlen győztese a helyzetnek a kommunista párt” – deklarálta az egyik vezető német sztálinista politikus Hitler választási erősödése után.
A rivális, nem forradalmi szociáldemokrata párt egységes akcióra szólított fel a fasiszták ellen – a kommunista párt ezt deklarálta a “legnagyobb veszélyként ami a kommunistákra leselkedik”. Alig egy évvel később Hitler hatalmon volt és a német szocialista mozgalmat szétverte. A sztálinisták elérték céljukat: egyetlen politikai rivális sem maradt német képviselőik számára. Az ár amit akkor tudtukon kívül fizettek ezért Hitler hatalomrajutása, a Holokauszt és a második világháború volt.
Három évvel később a sztálinizmus ismét a fasizmus segítségére sietett: a Francisco Franco fasiszta tábornok ellen vívott spanyol polgárháború során a kommunista párt sorozatosan szakította szét frakciókra a katalán munkásmozgalmat.
Franz Borkenau osztrák író Spanyolországba tett utazása kapcsán írta le, hogy a sztálinizmus nem volt része a munkásmozgalomnak, sokkal inkább emlékeztette egy szélsőjobboldali koalícióra.

Az 1930-as évek amerikai kommunistái az “amerikanizmus” ellenségének deklarálták magukat és kemény munkával el is érték, hogy a sztrájksorozataik komoly esélyt nyitottak az amerikai politika reformálására. A mozgalmat szétszakító frakciózás azonban megtette a hatását: a sztálinisták a sztrájkok ellen harcoltak, eltávolították a szakszervezeti forradalmárokat és ünnepelték az akkori kapitalista kormány akcióit. “A kormány ellen nem szabad sztrájkolni” – hirdette Harry Bridges szakszervezeti vezető.

Ez a konzervatív munkásellenes felfogás Sztálin halála után is továbbélt szellemi örököseiben.
A hatvanas évek pártjai a legtöbb mozgalmon belül nem kisebb lelkesedéssel szabotálták a munkások érdekeit – az 1968-as Franciaországi sztrájkok bukása jórészt a kommunista párt aknamunkájának volt köszönhető. Az Ausztráliai Kommunista Párt szakszervezet ellenes és egyenesen a kormány propagandáját terjesztő hozzáállása – amelyet napjainkban is tükröz néhány önmagát kommunistának tartó tömörülés – pedig a teljes bukáshoz és a mozgalom újjászervezésének szükségességéhez vezetett pár évtizeden belül.

Ezek az árulások mára csaknem feledésbe merültek. Az online sztálinisták lelkesen védik a rabszolgamunka, a gulágok és a politikai ellenfelek módszeres kiírtásának elveit – pusztán mert radikálisnak és lázadónak hangzik egy olyan politikai környezetben ahol a marxista ideák boszorkányüldözésnek vannak kitéve. De a sztálinista módszereknek semmi köze Marx eredeti koncepcióihoz a kommunizmus kapcsán – egy osztályok nélküli, felszabadult, egyenjogú társadalom koncepciójához. A sztálinizmus az elnyomók és kizsákmányolók politikai fegyvere: ezért is járt mindig olyan könnyen kéz a kézben a munkásellenes jobboldali és liberalista tömörülésekkel ahogy azt látjuk manapság is jópár – állítólag a munkások érdekeit szolgáló – párt esetében.

Gál Kristóf írása

Az írás a Red Flag ausztrál magazin cikke alapján készült (https://redflag.org.au/node/6286)