A szovjet-orosz filmkultúra II. – Kultúrszociológiai gondolatok és a nagybetűs Irodalmi hagyomány

220px-Solohov,_Bondarcsuk_Emberi_sorsA mintegy hetven év szovjet szocialista rendszerének tökéletes „hátrafelé elsült fegyvere” saját kultúrpolitikája, nem mintha egy szocializmust építő társadalomnak a kor technológiai színvonalán lett volna más választása. A szocialista kultúrfelfogás ugyanis egy leendő művelt dolgozó réteggel számolt, és alapvető feladatául tűzte ki a közművelés minél magasabb fokának elérését, a kultúra mindennapivá, életszerűvé tételét, és az analfabetizmus felszámolását. Ezt kár tagadni, erre még a legkeményebb sztálini időkben is törekedtek. Tehát George Orwell 1948-ban megírt jövőre vonatkozó diktatórikus vízióját (1984), melyet nagyrészt a Szovjetunió ihletésére hívott életre, nyugodt szívvel az idő és a tapasztalat távlatából megcáfolhatjuk. No de akkor hol a probléma a szovjet kultúrpolitikával? Az az államszövetség, amelyben a fegyveres karhatalomnak és a titkosszolgálatnak, mint a proletárdiktatúra eszközeinek oly nagy szerepük volt, a tudatlanok tömegével még könnyen megbirkózik, nem így egy szellemileg viszonylag alaposan felemelt, kulturált, tanult néppel, amely az individuális szabadságjogokat is egyre inkább kereste – vagy kerestették vele egyesek – és az igényskálája is kielégíthetetlenül nőtt. Márpedig a szovjet állam rengeteget fordított a közművelődésre és oktatásra. A nagy irodalmi művek filmvászonra húzása is ezt bizonyítja. Ahogy nőtt az emberek kulturális igénye, úgy elégítette ki ezt a szovjet filmipar. Azonban az emberek egyre inkább nyitottak volna a nyugati trendek felé, kulturális szabadságfogalmuk a nyugati termékek, köztük a holywood-i látványvilág iránti igényre degradálódott. Erre az igényváltozásra persze, rengeteg politikai tényező ráerősített: Glasznoszty, Peresztrojka, Szolidaritás és az összes szocialista országban addig megvalósított amúgy művelődési szempontból abszolút sikeres kultúrpolitika, reformerek általi aláaknázása. Nem meglepő mindez egy olyan korban, amikor fizikai és kulturális értelemben véve is vasfüggöny osztotta ketté Európát. Hiszen az új, az idegen, a tiltott mindig vonzó, akkor is, ha minőségében, üzenetében messze felülmúlja mindaz, ami jól ismert és „hivatalos”. Ha a rendszerváltás okait firtatjuk, egyértelmű, hogy a kultúrszociológia is közrejátszott a kapitalizmus Kreml ablakain történt bekopogásakor. Tettek róla egyes körök.

Az orosz film tekintetében megállapítható, hogy nagy hagyománya van irodalmi művek adaptációjának. Sőt, az orosz ebben a műfajban a legkiemelkedőbbek között vannak a világon. Az irodalom és film Szovjetunió-béli házasságának virágkorát az ’50-es, ’60-as évekre tehetjük. Ezekben az időkben számos monumentális alkotást mutattak be. Mindegyik közül talán a legismertebb hazánkban is, a Háború és béke (1968). A Lev Tolsztoj azonos című regénye alapján készült négy részes film volt az első szovjet film, amelyet Oscar díjjal jutalmaztak. Rendezője, az ukrán Szergej Bondarcsuk újszerűen, óriási csatajeleneteket festett a mozgó vászonra, a Vörös Hadsereg által kölcsönadott 120 ezer (!!!) statiszta segítségével, de nem csak ebben a filmjében alkalmazott katonatömegeket, hanem a szintén nagy sikert aratott Waterloo-i csatá-ban (1970) is. Akkoriban merően új technikákat is, így pl. távirányítható kamerákat is bevetettek a hatás fokozása érdekében. Kiváló példa az Emberi sors (1959) is, melyet az irodalmi Nobel díjas Mihail Solohov kisregénye alapján jelenítettek meg filmvásznon.

A számtalan példa sorolását irodalmi művek szovjet filmadaptációjához mellőzük, azonban érdemes mindenképpen kiemelni Bondarcsuk alkotásai mellett a Dosztojevszkij regényéből forgatott A félkegyelmű-t (1958) is, melynek elkészítése során az aprólékos díszletből, és az egész hangulatvilágból lesül, mennyire mélyen elmerült a rendező, Ivan Pirjev a nagy  Dosztojevszkij művében. Jelentős adaptációkként említhetőek meg ebből a hőskorszakből a következő darabok is: A léha asszony (1955), A kutyás hölgy (1960), a Nemesi fészekben (1969), valamint az Oblomov néhány napja (1979) úgyszintén. És a felsorolás nem állna meg még a szovjet állam 1991-es felbomlásával sem. Igaz, a filmipart privatizálták Oroszországban, mint minden mást, és eltelt kb. 15 év, míg nem is tért igazán magára. Addig, a klasszikus világirodalmi torta legjobb oroszkrém-szeleteit az amerikai- és angol filmipar húzta ki. Világsikert aratott az Anyegin (1999) Ralph Fiennes főszereplésével, majd Angliában látványos, romantikus TV film formában feldolgozták a Csendes Don-t (2006) is.