A nemlétező munkáspolitika

Napjainkban valaminő okból kifolyólag tabutémának számít a dolgozók helyzetéről beszélni, avagy legalábbis a hazai közélet mindenről szól, csak éppen róluk nem. Nemcsak azért, mert a rendszerváltáskor hatalomra került, de már a későkádári időkben létrejött új uralkodó osztályok számára ez eléggé kínos kérdés, hanem mert egész egyszerűen magyarhon és a térség geopolitikája pont olyan, hogy csupán másokat kiszolgáló hatalmi elitek jöhessenek létre, ne pedig öntudatos polgári vagy civil kezdeményezések.

 

Ahol pedig évszázados hagyománya van a mai szóval komprádor jellegű,azaz erősebb vagy szomszédos nagyhatalmakat kiszolgáló szolgalelkű mentalitásnak, ott még magának a civil társadalomnak a fogalma is ismeretlen, nemhogy a munkáskérdés. Az se véletlen, hogy amikor jó régen, még az 1848–49-es forradalmak és szabadságharcok korában az úgynevezett centrum országaiban megjelent a munkáskérdés valamilyen formában-például 1836-ban angolhonban a chartizmus vagy a későbbi német császárságban a korai munkásmozgalom, majd a szociáldemokrácia, a közép-európai államokban és a cári birodalomban jószerével még csak a polgári átalakulásnak valamilyen igen szerény módja volt csupán napirenden.

 

Bár ezen események több, mint másfél évszázados múlttal bírnak és látszólag elavultnak tűnik ezekre alapozni, azonban sajnálatos módon koránt sincs erről szól. Egyszerűen azért, mert akármely rendszerváltó irányzatról is legyen szó, tipikusan azt a félig-meddig labancos, félig-meddig urambátyámos felfogást képviselték, mint amellyel a háborút követően a munkásmozgalom és részben még a jobboldali kisgazda-polgári irányzatok is szakítani kívántak.  Ez azonban még Jani bá idején sem sikerült, tudniillik a hetvenes-nyolcvanas esztendők mindenható tanácselnökei éppolyan kiskirályként léptek fel a kiszolgáltatott kisemberrel szemben, mint korábban a jegyzők, alispánok, bírák, szolgabírók és egyéb helyi tótumfaktumok-csak őket nem tekintetes vagy nagyságos úrnak, hanem éppenséggel elvtársnak kellett szólítani. Az is igaz, hogy a hazafias frontos szervezetekben elvileg a korábbi szocdemek és baloldali koalíciós partnerek is működtek-ezt néhányan “pártok temetőjének ” nevezték-azonban se ez, se pedig az egypártiság-a valódi munkáshatalommal szemben-nem tette lehetővé semminő civil ellenhatalom kialakulását.

Ha pedig ezt vesszük alapul, érthető, hogy aztán a rendszerváltás se arról szólt, hogy immár a melós tényleg szóhoz juthat-épp ellenkezőleg. A részben kádári, részben dzsentroid hagyományokat tovább folytatva, épphogy arról szólt itt is a történet, ki minő módon monopolizálja vagy konzerválja uralkodó hatalmi helyzetét. Ennek a kis játéknak az egyik komoly kártyája, hogy lehetőleg az embereket ne hagyjuk öntudatosodni és ráébredni arra, hol vannak a társadalomban és kicsodák, hanem pótcselekvésekkel és álöntudattal beintegrálni a semmibe-mert társadalmi integrációról akkor eshetne szó, ha az egyenlőtlenségek radikális felszámolása lenne napirenden-erről szó se lehet.

Ehelyett egyfelől van olyan, hogy európaiságra épülő tudat. Olyan valami, amely felvázolja, hogy hazánk és időnként a térség szintén a jó öreg kontinens része, csak éppen mivel nem polgári és nem félfeudális rendszer volt itt, hanem szocialista rendszer, erről az útról letértünk és iparkodni kell visszatalálni. Az más kérdés, hogy ezt igen nehéz értelmezni, mert például amikor Kossuth és a legnagyobb magyar küzdöttek hazánk polgári átalakulásért és a társadalmi haladásért, igencsak más realitások voltak, mint negyedszázada. Nem is beszélvén arról, hogy a két nagy formátumú harcosnak volt mire támaszkodni és kikre építkezni-liberális nemesi reformerek, haladó értelmiségiek, vármegyék-, ma azonban nincs kikre igazából. Még akkor se, ha hol az egyik, hol a másik rendszerváltó uralkodó osztály manipulál tömegeket sikeresen.  Itt nem haladásról van szó, hanem különböző lobbikról, érdekcsoportokról-másként fogalmazva, a kossuthi polgári demokrácia és feudális maradványoktól mentes parlamentarizmus nem azonos az oligarchiával.

Ahogy az se utolsó szempont, hogy arra nagyon is adnak: az emberek ne ismerjék fel, mi a helyzet és ne is valós kérdésekkel foglalkozzanak-úgyhogy törésvonalként van olyan, hogy európaiság kontra nemzeti radikalizmus, van Soros-ügy, bevándorlóügy vagy időnként olyan, ki kormányoldalas, ki ellenzéki és így tovább. Időnként olyanról is folyik a kérdés, vajon mi a felháborító: az, ha valaki szolidáris a menekültekkel vagy ha ismét valaki szomszédos országbeli honfitársainkkal érez együtt. Van ezenkívül olyan törésvonal is, hogy ki a jelenlegi kabinettel rokonszenvez és ki az uniós bürokratákkal, ki hogy foglal állást akkor, amikor a kormány ellentétbe kerül az integrációs szervezettel.  Végül van dögivel bulvártéma is, azon lehet szórakozni ezerrel. Van ilyen meg olyan valóságműsor-pontosabban annak nevezik, de avval nem igazán azonos-ilyen-olyan sorozat, megannyi pletykatéma és pont. Tessenek evvel foglalkozni.

A valódi valóságműsort azonban maga a nagybetűs élet írja. Azt például, ki  mennyit keres és mire elég vagy se a bére. Vagy hogy egyáltalán van-e melója, mert ma a szakma mint olyan, nem létezik, mint korábban. De olyan kérdés se létezik, vajon kinek minő a munkahelyen a hangulata. Ugyan minek is az. És olyan se létezik, hogy vajon mi abban a jó, hogy az ember élete tele bizonytalansággal és ki nem számíthatósággal, illetve hogy sokszor nem jut előrébb, gyakran kapcsolatiság és ismeretség híján miért vegetál ott, ahol van. De nem foglalkoznak ezer és megannyi előírás mellett se avval, miért vannak egyes munkahelyeken igen-igen elképesztő körülmények, ebben ki érdekelt és miért, miért olyan jó ez meg a többi.

De nem is fognak, mert erre igen kellemetlen lenne válaszolni. Főleg, amikor akárkin azt kérjük számon, hol is az a szabad és határok nélküli világ, ahol mindenki megtalálja a maga /bal/szerencséjét és ahol még a kerítés is kolbászból van. Vagy ha olyan szupernek tartják azt, ami van, vajon miért van mélyszegénység. Ilyenkor bezzeg vagy hárítanak, terelnek más vizekre témát vagy ujjal mutogatnak erre vagy amarra. Kb. így fest napjainkban a nemlétező munkáspolitika.

 

B. Deák András