A munkaügy jegyében…

 

Feltűnt, hogy a rendszerváltás óta lezajlott választási kampányok alkalmából sem esett szó soha a munka világáról. Bevándorlókérdés mint olyan van, uniós témájú ügy szintén van dögivel,nemzetközi kérdésekkel foglalkozó afférok is jelen vannak a hazai közéletben nem is mellesleg és persze bulvárdolgok is, szóval mindenről szó esik, csak éppen arról nem, hogy a munka világában mi újság. Ezt lehet sokféleképpen értelmezni, azonban valamennyi magyarázatnak negatív a hangsúlya. Merthogy vagy nem tulajdonítanak ennek túl nagy jelentőséget, vagy nem véletlen nem esik szó ilyesmikről, illetve vagy arról vagyon szó, hogy direkt kiszűrik az idevonatkozó információkat.

Már pusztán az, ha valamivel nem foglalkoznak vagy arról nem vesznek tudomást, önmagában is negatív dolog, hát még az, ha nem szivárogtatnak ki információkat. Egyfelől az illetékes urak vagy úrihölgyek nem igazán számolnak be arról, hol milyen hiányosságok vagy túlkapások vannak, másrészt azonban sajnos arról is szó lehet, hogy a dolgozók nem mernek nyilatkozni, mivelhogy az esetleges következményektől félnek. Félnek attól, hogy el találják őket bocsátani, félnek attól, hogy odabenn különböző hátrányos dolgok érik, illetve hogy egy esetleges állásvesztés után nem igazán vagy nagyon nehezen találnának munkaalkalmat.

Ellenben akármennyire is hallgatnak róla vagy nem vesznek erről tudomást, az emberek életének legeslegfontosabb része éppenhogy a munkaügy, miután főleg napjainkban rengetegen érzik úgy, hogy a munkahely az elsőszámú otthonuk. Vagy mert rengeteg időt,10-12 órákat kénytelenek robotolni, vagy mert sokan két állást is vállalnak a puszta megélhetésért, tehát egész egyszerűen a mindennapjukat a látástól vakulásig dolgozás határozza meg, illetve az, hogy az embernek kattog az agya éjjel-nappal, hogyan ossza be alamizsnáját a következő bérig.

Amellett sajnálatos módon a hazai munkásmozgalomban sem igazán esik szó ilyesmiről, gyakran még mindig ott tartanak sokan, hogy bezzeg Kádár idejében milyen jó volt. Erről lehet ugyan vitatkozni, azonban itt nemcsak a múltban való leragadás a hátráltató tényező, hanem az is, hogy megmaradt a régimódi pártbürokrata beidegződés, illetve az, hogy sokszor a korral is sokan kevésbé haladnak. De az sem utolsó szempont, hogy hazánkban nem igazán erős a civil társadalom, a dolgozókra épülő, abból az osztályból kinövő mozgalom nálunk nem alakult ki-igen bajosan is tudna létrejönni, amikor szervezett és fegyelmezett munkásosztály napjainkban nincs, a növekvő létszámú mélyszegénységben élő milliókat pedig egész egyszerűen nincs, aki képviselje.

Azonban éppen ez a terület lenne az, amelyre érdemes lenne különösképpen hangsúlyt helyezni, nemcsak mert ez a kiszolgáltatottság és a szegénység forrása, illetve nemcsak mert a legtöbb helyen hatékony érdekvédelem vagy szakszervezet nem működik, hanem azért is, mert ha a rendszerváltás óta nyeregbe került neoliberális vadkapitalista farkastörvényekben gondolkodó uralkodó osztályok azt látják, hogy nincs komoly ellenfelük, akkor határokat se fognak ismerni és egyre durvább megszorító munkás-és szegényellenes intézkedéseket fognak hozni. A hazai munkásmozgalom jövője éppen ezen problémák felvállalásában van.

B.Deák András