A munkanélküliségről-4.rész

Az már világos, hogy a munkanélküliség a piacgazdaság szükségszerű velejárója: munkanélküliség mindig volt és mindig is lesz a piacgazdaságnak becézett kapitalizmusban. A munkanélküliségnek csupán a mértéke változhat, attól függően, hogy a gazdaság teljesítőképessége hogyan alakul. Válságok idején nagyobb, gazdasági fellendülés esetén kisebb. A munkanélküliség tulajdonképpeni oka a tulajdonviszonyokban rejlik. Magántulajdonon alapuló, árutermelő gazdaságban, ha a termelés valamilyen okból visszaesik, vajon elvárható a vállalkozás vagy a vállalat tulajdonosától, hogy továbbra is fizesse a dolgozóit, ha munkájukra már nincsen szüksége? Természetesen igyekszik megszabadulni a „fölösleg”-től, hogy veszteségeit ezáltal is csökkentse. A tulajdonos nem kívánja a saját zsebéből finanszírozni a munkavállaló megélhetését, és ezzel saját további, egyéni veszteségeit, ha a munkavállaló munkájára már nincsen szüksége. Valójában azonban továbbra is finanszírozza, amennyiben mint az állam adófizetője, adójával hozzájárul ahhoz, hogy az államnak a munkanélküliekkel foglalkozó intézményei foglalkozhassanak a munkanélküliségből fakadó problémákkal. A munkanélkülieket tehát az állam támogatja, vagyis végső soron az adófizetők befizetései, az országban élő és/vagy tevékenykedő hazai vagy külföldi állampolgárok közössége, azaz maga a termelő társadalmi közösség. A munkanélküliség problémáját tehát nem a magántulajdonon alapuló gazdaság oldhatja meg, amely azt voltaképpen generálja, hanem maga a társadalmi közösség, amely a veszteséges termelésből adódó veszteségeket is finanszírozza. A munkanélküliség ugyanis a piacgazdaságban a veszteséges termelés megnyilvánulása, melynek során a  működő gazdaság a veszteséges termelést a munkavállaló kárára igyekszik megszüntetni.
Németh Attila