A munkanélküliségről – 3.rész

munkanelkuliA munkanélküliség azt jelenti, hogy valakit lényegében megfosztanak a megélhetésétől, vagyis attól a lehetőségtől, hogy más, szerencsésebb társaihoz hasonlóan a munkaügyi törvények által szabályozott állása legyen, és törvényesen szabályozott, munka utáni rendszeres jövedelemhez jusson. Magyarországon 1989 óta, vagyis immáron 25 éve, a munkanélküliség intézményének bevezetése óta a munkanélküliségi ráta országos átlagban 10% körül mozog, vagyis a munkaképes lakosság körülbelül 10%-ának nincsen állása a hivatalos adatok szerint. Különböző becslések alapján, az aktuális munkaügyi törvények alkalmazásából kifolyólag a valóságos munkanélküliség ennél jóval nagyobb lehet. A munkanélküliség intézményének szabályai a világon nagyjából hasonlóak, a munkanélküli szociális ellátások és támogatások rendszerének minősége azonban az adott ország szociálpolitikájának a függvénye. Felvetődik a kérdés: mármost kinek jó a munkanélküliség? Nem hinném, hogy egyetlen munkanélküli is vallaná, hogy ez számára ideális megoldás lenne. De az állással rendelkező munkavállalók sem biztos, hogy kedvezőnek tartanák a munkanélküliséget, hiszen ez az állapot bármelyiküket bármelyik pillanatban fenyegetheti. Nem beszélve arról, hogy az állással rendelkezők kiszolgáltatott helyzete azon a félelmen alapul, hogy a munkáltatónak esetleg nem tetsző viselkedésük az állás elvesztésével járhat, ami eltántorítja a munkavállalókat például a magasabb bér követelésétől. Hiszen ott sorakoznak a munkanélküliek a kapu előtt, akik bármilyen olcsó bérért hajlandóak dolgozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a munkanélküliség intézménye egyedül és csakis a munkáltatónak jó. Ez azt jelenti, hogy a munkavállaló kiszolgáltatott helyzetben van a munkáltatóval szemben. A munkanélküliség intézménye azonban végső soron az államnak sem jó, hiszen a munkanélkülieket, mégha ideig-óráig is, a megélhetéshez kevés, az éhen haláshoz azonban sok munkanélküli segélyben részesíti, ami végül is az adófizetők zsebére megy. Ez az egyik oka annak, hogy az állam, amennyire teheti, törekszik a munkahely-teremtésre. Adót azonban a munkáltató is fizet az államnak, még ha ennek nagyságát a különböző munkáltatói adókedvezmények, az offshort-cégek és adóparadicsomok lehetősége jelentősen csökkenti is. Megállapítható tehát, hogy a munkanélküliség intézménye mindenkinek rossz, leginkább azonban a munkavállalónak rossz, a legkevésbé pedig a munkáltatónak rossz. A munkáltató, amikor a munkavállalót alkalmazza, azaz munkaerejét megvásárolja, ezt azért teszi, mert az általa elvégzett munkára szüksége van. Azonban a munkavállalót a lehető legkevesebb költségért kívánja alkalmazni, továbbá azért foglalkoztatja, mert a munkavállaló által a termékhez hozzáadott érték lehetővé teszi számára a profit realizálását, és csakis addig az ideig alkalmazza, ameddig munkájára szüksége van. Ebből fakad a kapitalizmusban a munkavállaló kiszolgáltatott helyzete a munkáltatóval szemben.

Németh Attila