A mindennapok ököljoga

Valamikor még a ma már kiátkozott felvilágosodás hajnalán morfondíroztak azon haladó filozófusok, hogy az emberi jog legnagyobb gátja az előjog. Magyarán az, amikor egyes társadalmi osztályok számára több jog engedtetik meg, mint a tömegek vagy egyáltalán a többi ember számára, illetve amikor valamit nekik szabad, a másiknak tilos. Azonban a jogállamiság és a törvény előtti jogi egyenlőség nemcsak a kiváltságos helyzetnek ellentéte, hanem a farkastörvényeknek is. Az ököljog gyakorlata nem más, mint az előjog gyakorlásának szélsőséges vagy gyakran brutális módszere. Az előjog az jelentheti azt is pusztán, amikor valaki több joggal bír, mint a többiek és ezt törvény is biztosítja számára, mint a feudális rendszerek idejében, az ököljog esetében azonban az a farkastörvény érvényesül, hogy az erősebb kutya csahol. Napjainkban sajnálatos módon számos olyan jelenséggel vagy megnyilvánulással találkozhatunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy bizony az ököljog valamilyen formában érvényesül.

A farkastörvények társadalmának egyik legjellemzőbb és legszélsőségesebb megnyilvánulása az emberek egymás iránti flegmasága, a szociáldarwinista jellegű gondolkodásmód, illetve különösen az égbekiáltó társadalmi szakadékok kapcsán a szolidaritás és a szociális érzékenység hiánya. Ennek komolyságát részben az is jelzi,hogy a farkastörvények diktálta ököljog sem köthető igazán rendszerekhez. Hogy már kisgyerekkorban kiütközik, ki hol szocializálódott és mi a szókincse, máris jelzésértékű. Hogy az elesettebb vagy nem jó anyagi körülmények között élő kislurkókat kiközösítik vagy csúfolják, esetleg úgymond “lúzerségét” érzékeltetik, szintén nem rendszerfüggő, tudniillik a félfeudális reakciós rendszerekben vagy a pártállami szocializmusok alatt éppúgy megvolt mindez, mint napjaink szélsőségessé kifejlődött fogyasztói társadalmában.

És ilyen jelenség az is,amikor fiatalok különösen a középsulitól felfele meg szeretnének felelni a divat diktálta előírásoknak, különben a kirekesztettség tovább növeli bennük az, hogy neki nincs helye, illetve azt hiába keresi, nem találja. Nem találja se abban az értelemben, hogyan illeszkedjen be, hogyan találjon hasonszőrű cimborákat, se abban az értelemben, hogy hogyan lel párkapcsolatot valaki, lettlégyen srác vagy csaj az illető. És az is a farkastörvények egyik jellegzetes folyománya, hogy csak azt a csajt veszik fel egy adott helyre, akik vállalja, hogy nem lesz családja jó darabig, csakis a cég fogja érdekelni. Persze,ha belegondolunk, a szabad verseny is meg a neoliberális vadkapitalizmus is erre épül. És az embernek is ehhez kell igazítani az életét. Nem véletlen, hogy a feszültség, a stressz majdnem mindenkin végigmegy. Mert a könyörtelen versenyszellemben, ha fenn akar a cég maradni, muszáj taposnia és megfeszíteni a tempót, időnként a bérfejlesztést is elmulasztani, arra hivatkozással, hogy a fizetésemelés miatt például nem futja a vállalat fejlesztésére. Ez magával hozza azt is, hogy sok helyen az ideális melóstól elvárják azt, hogy rengetegféle módon terhelhető legyen és sokmindent tudjon. Különben esélyesebb, hogy nem lesz rá szükség.

De a farkastörvények más téren is jelen vannak. Nemcsak azáltal, hogy valaki kevesebb juttatást kap, hanem egyáltalán azáltal is, hogy a szociális hálót mint olyat lebontják. Az a mentalitás újból kialakult, hogy aki szegény vagy elesett, esetleg borzalmas mélyszegénységben él, az az így jártál kategóriába tartozik. Gyakran azzal is büntetnek rászorulókat vagy elesettebb embereket, hogy azt vallják előítéletesen: azért szegény valaki,mert nem tud segíteni magán, valamint azt is szintén nem kevés ítélettel: minek segéljük azokat, akik úgyis elkótyavetyélik az alamizsnát. Az persze mellékes, hogy talán általánosítani nem lenne szükséges. Azonban látnunk kell, hogy a megértés és a másik iránti nyitottság, az elfogadás képessége mifelénk még gyerekcipőben jár, a másik elítélése, meg nem értése, valakihez negatívan viszonyulás ellenben hosszú időkre visszanyúló hagyománnyal bír.Hogy egyáltalán kialakult annak a gyakorlata és az a hozzáállás,hogy minél nagyobb kölcsönt vegyen fel az úriember vagy úrihölgy, aztán mivel nem tudott előre kalkulálni, végül kikössön a kilakoltatásnál. Persze ehelyett is lenne jobb megoldás. Például már olyan modell is van, hogy a feltöltős mobilkártyákhoz hasonlóan, aki rászorul az megadott összegért kapjon kártyát és azt ossza be villanyra vagy gázra. Ellenben se a lakhatáshoz való jog és a tisztességes lakóhelyhez való jog, se az emberi méltósághoz való jog nem olyan alappasszusok,amelyek a gyakorlatban is érvényesülnének. Sajnos ma már százával szenvednek emberek telente fagyhalált, mert vagy fedél nélküliek, vagy nem tudnak mivel fűteni, bár hajlékkal bírtak.

Ehhez pedig megvan az a szemléletmód, hogy ugyan minek segélni embertársaink. Mert például a szolidaritás mint olyan, ma már nem nagyon létezik. Tisztelet a dicséretes kivételeknek. Sőt, sok helyütt jellemző, hogy egyszerűen ez engem nem érdekel. Segítsen magán az illető,ha nem képes, az az ő gondja,evvel el is van intézve. Hogy a mélyszegénység napjainkra szélsőséges mérteket ölt, az nem kevésbé annak is a következménye, hogy márpedig embertársaikat a közönyösek nem támogatják. Hiába iparkodik valaki akár két állást is bevállalni, hiába melózik 12 órákat vagy több időt is, nem jut egyről a kettőre. Illetve egy helyét kereső fiatal hiába talpal végig számtalan állásinterjút: a legkülönbözőbb indokkal utasítják el őket. Na igen, az elutasítás. Ez a mai világ egyik legjellemzőbb mozgatórugója, a másik ember meg nem értése,elutasítása, az elzárkózás. Elutasítani akár emberileg, akár munkaügyileg, bárhogy is. Tudniillik vagy derogál a mai világban sokaknak szociális érzékenységet tanúsítani vagy egész egyszerűen az ilyesmi nem alakult ki számos emberben.

Holott a szociális érzékenység és a szolidaritás nevelhető, tanítható és elsajátítható. Meg lehetne értetni, hogy aki szegény vagy elesett, nem találja a helyét, az is ember és neki is joga van esélyt kapni. Meg lehetne értetni, hogy van emberség is a világon és hogy az ember társas lény. De nem mellékesen, azt is meg lehet emberekkel értetni és már urambocsá, “divatba lehetne hozni”, ha máshogy nem megy azt, hogy végre valahára az embereket partnereknek és ne alattvalóknak, jobbágyoknak kezeljék például a munkahelyeken. Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy végre szakítsanak azzal a szociáldarwinista szemlélettel, hogy csak az erősebbek maradhatnak fenn, mint az állatvilágban-nos, pont arról van szó, hogy az embert a vadon lényeitől pont az különböztetné meg, hogy iparkodik segíteni másokon. Hogy a szociális érzékenység mikor ver nálunk gyökeret, az azonban jelenlegi mélyszegénységgel terhelt világunkban költői kérdés.

B.Deák András