A melós fel nem fedezése

Melós mint olyan van ma is, emellett volt is meg lesz is. Csak ma éppenséggel másképp hívják és a hivatalos polgári politika mindent megtesz azért, hogy a dolgozó ne is tudjon arról, hogy ő miért, milyen célból is él,akarom mondani, vegetál. A félfeudális úrhatnám és a polgári jobboldal egyaránt ebben érdekelt: a szakmájára büszke, öntudatos és hosszabb távon is megélni tudó dolgozó ember nem érdeke, az komoly veszélyt jelent a rongyrázók számára. Ez idáig érthető, illetőleg nem érthető, de tudomásul vehető, azonban sajnálatos módon idehaza a melós elfeledett fogalom nemcsak a polgári baloldalon, hanem a hazai munkásmozgalom jobboldali köreiben is. A polgári baloldalnak egyelőre az erejéből nem futja többre, mint a legalapvetőbb emberi és polgári szabadságjogok számonkérése, ha nem is feltétlenül a kádári korszakon, hanem mondjuk a reakciós és a szélsőségesen konzervatív jobboldali körökön. Azonban attól még sajnos tízezrek számára alapvető gond marad a mindennapi megélhetés vagy a lakhatási alapjog hiánya, a szociális minimumok meg nem léte, a kiszolgáltatottság és a jövőkép nélküliség. De menjünk tovább: sajnálatos módon a hazai munkásmozgalom egyrésze se igazán érzi át, milyen érzés melósnak, illetve szegény embernek lenni.

Arról esett már szó több ízben is, hogy a mai szóval civil társadalomnak nevezett közvetlen demokratikus hatalomgyakorlás sajnálatos módon hazánkban nem bír komolyabb hagyományokkal, mivel a háború utáni népi demokratikus fordulat alatt létrejött földigénylő és földosztó, újjáépítési bizottságok, szervezetek működését később a sztálinista fordulatot másoló pártok mindenütt-nemcsak hazánkban-beárnyékolták. Meg aztán kissé anarchista szófordulatokkal élve, ahol állam van, ott már eleve korlátoztatik a néphatalom még akkor is, ha eredetileg munkás-, paraszt,-vagy katonaküldötti, képviseleti rendszerre épül a szocializmus. Aztán hogy a szocializmus pártállami és nem munkásképviseleti modellje működött / a kádári időszakot is helytelenül “létező szocializmusnak ” is nevezik/, szintén elrendelte a dolgozó további sorsát. Az se újkeletű az én tollamból, hogy rengeteg párthivatalnok, tanácselnök és egyéb kiskirály ugyanolyan kiskirály volt az egyszerű melós szemében, akár anno a nagyságos, a kegyelmes vagy a méltóságos úr, csak nem így, hanem elvtársnak kellett szólítani. Ha pedig ez a hagyomány folytatódik, márpedig esetünkben erről van szó, akkor sajnálatos módon néhány dícséretes kivételt leszámítva, magyarhonban a munkásmozgalom a pártállami hagyományoknak a mai körülményekhez igazított továbbéléséről, nem pedig a melós valódi képviseletéről van szó. A párt állam volt az államban és igaz ugyan, hogy sokan valóban az egyszerű emberek köréből érkeztek oda, azonban többnyire nagyságos urakként, mindenható kiskirályként folytatták- van, aki a rendszerváltás akadálytalan lebonyolítását is azzal magyarázták, hogy a dolgozók, azaz pont, akikről szólt volna a pártállami irányba átalakult rendszer, nem érezték sajátjuknak a társadalmi modellt és közönyösen szemlélték, mit csinálnak odafenn a hatalom berkeiben nagy jó uraink/ vagy elvtársaink, kinek mi/. Tehát száz szónak is egy a vége: a dolgozók avval tisztában voltak, hogy a pártbürokrácia hatalma az mindenről, csak nem róluk szól. Meg a rendszerváltás és később a munkásmozgalom jobbszárnyának nézetei sem.

Olyan, hogy melóskérdés, még ma sem szerepel mértékadó, azonban mára már jobbra tolódott munkásmozgalmi körökben, nem úgy, mint az aktuálpolitika, avagy a nacionalizmus vagy a jobboldali populizmus, illetve az, hogy mindenért a szocializmust eláruló álszocialista köröket okolják, a szélsőségesen konzervatív irányzatokat annál kevésbé. Az is gyakran jellemző, hogy még mindig az Öregnél tartanak sokan. Holott a kádárizmuson egy sor kérdés számon kérhető : például, hogy 1968-ban Jani bá miért a rendszer liberalizálása, a téeszek, gyárak önállósítása, azaz a rendszerváltás előkészítése és nem a munkáshatalom, a munkahelyi demokrácia mellett döntött, illetve egyáltalán az, hogy az önigazgató munkásdemokrácia bevezetése helyett miért ültettek a dolgozók nyakára szűklátókörű pártbürokratákat. Mert a rendszerváltás utáni munkásmozgalom jobbra tolódott része még mindig ennél a rendszernél tart részben modernebb kiadásban.

Ellenben olyan vállalkozás erről a részről nem történt, amely mondjuk a dolgozók megvédésére, szakszervezetek megerősítésére irányult volna. És avval se igazán foglalkoztak, hogy a kiszolgáltatott dolgozóban tartsák, neveljék az öntudatot, hogy márpedig ő melós, aki izzadmányával, kétkezi melóval vagy szellemileg keresi meg a kenyerét, de nem attól ember, és nem attól menő, hogy ilyen meg ilyen autója, luxusvillája vagy nyaralója van. Azok, akik ezt a kérdést komolyan vették, nem tudnak érvényesülni, vegetálnak vagy más módon a margón vannak, de ebben a karrierközpontú világban nem is kérnek a kétesértékű hírnévből. De lássunk egy-két kisebb, de annál jelentősebb részt a dolgozó életéből. Ha munkahelyi nehézsége van, többnyire senki se segít rajta: munkatársai nem tudnak, ha van is szakszervezet, az korlátozott jogkörű, sok helyen a sztrájk is csak erős megszorításokkal gyakorolható, vagy még érdekképviselet sincs. A Munkáspárt által egyébként helyeselhető módon szorgalmazott alanyi jogon való lakhatási jog sincs kinyilvánítva és az ellen sem tud a melós tenni, hogy minden drágul, gyakran a lakásából is kiteszik, még akkor is, ha semmilyen hitelt nem vett fel. A XXI. században, a világháló és az információs forradalom világában a leginkább kiszolgáltatott helyzetben ő él és ha nehézségei vannak, senkihez nem fordulhat, többek között mert például pénze nincs.

A tények makacs dolgok, azonban arról rengetegen tesznek, hogy ezek ne kerüljenek nyilvánosságra: a polgári média oly módon, hogy eltereli a problémát másra, a munkásmozgalom jobbszárnya pedig azáltal, hogy a dolgozók életét szigorúan párthivatalnokok szemével nézik. Számukra dolgozó létezik, tudnak is róla, hogy él, azonban a mindent a dolgozóért, semmit a dolgozó nép által elv szerint járnak el. Azaz: majd mi megoldjuk. Megoldják?

B.Deák András