A megtorlók sose kérnek bocsánatot

Éppen 170 esztendeje annak, hogy az egy évvel korábbi bécsi forradalom évfordulóján az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot cári csapatok segédletével leverő osztrák hatalom kivégezte a 13 honvédtábornokot, illetve az első felelős magyar kormány első emberét, gróf Batthyány Lajost. És bár ez ma már szinte a régmúlt egyik mozzanata, máig kiható tanulsága azonban napjainkban is meghatározó. Például az, hogy a mindenkori uralkodó osztályok és reakciós körök sose követik meg az áldozatokat, semmilyen megbánást nem tanúsítanak. De legfőképpen az, hogy hazánk valaminő okból kifolyólag mindig ugyanazokat a köröket futja, többek között emiatt is van az, hogy hazánk haladó és baloldali irányzatai szinte sose tudnak győzelmet aratni a maradiság és a konokul reakciós beidegződések felett.

 

Amikor az ifjú császártól teljhatalmat kapott Haynau táborszernagy példát iparkodott mutatni és számtalan halálos ítéleteivel, magyar embereket megalázó gesztusaival kiélni bosszúvágyát, se ő, se későbbi “szeretett apostoli királyunk”, I. Ferenc József nem volt tekintettel például az orosz uralkodó képmutató, önmérsékletre intő álszent magatartására. Végül Haynau és a császár a nemzetközi tiltakozás hatására visszakozott. Azonban nemcsak hogy a mai napig nem tanúsítottok megbánást a bécsi udvar és hozzá hű labancos magyar nagyurak a haza és haladás harcosainak lealázásáért, hanem a mérsékeltebb irányzatok-akiknek már Kossuth apánk is plebejus harcosnak számított-elő is készítették a későbbi kiegyezést, így a szabadságharc hóhérja továbbra is folytathatta egészen haláláig alapvetően a nagy nehezen kieszközölt alkotmányossági normák ellenénére is ultrakonzervatív politikáját, amelynek a lényege az volt, hogy az uralkodó Isten kegyelméből hatalmat gyakorló, szent és sérthetetlen személy.  Deákék megalkuvó politikájába bőven belefért az, hogy kisebb-nagyobb parlamentáris garanciák biztosítva légynek a hazai közéletben, cserébe azért, hogy többek között a választójoggal és a vagyoni cenzussal is kirekesszék a ‘veszélyesnek ‘ ítélt pórnépet.

Ezt követően hetven esztendő múltán kis időre győzött a vörös gróf nevével is fémjelzett őszirózsás forradalom, majd kikiáltották az első népköztársaságot, illetve jött a 133 napos proletárdiktatúra. Ezutóbbi vérbefojtása után a bosszúszomjas uralkodó osztályok bevetették a különítményeseket és a nevükhez fűződő fehérterrort a forradalmi vagy vörös terrorra válaszként. Nemegyszer olyanok életét is kioltván, akik bűne csupán haladó magatartása vagy urambocsá zsidó származása volt. Természetesen nekik se volt lelkiismeret- furdalásuk . Itt is a nemzetközi felháborodás vetett véget a megtorlásnak, valamint az, hogy a nyugati államok csak valaminő polgári kormányt tekintettek szalonképesnek. A polgári baloldal és részint a jobboldali szociáldemokrácia  ebben az esetben is komolyabb segítséget nyújtott az ellenforradalmi rezsim stabilizálásában. Károlyi harcosai és a proletariátus számukra is vörös posztót jelentett.  Szintén megtörtént ebben az esetben, hogy a mérsékeltebb körök elárulták a haladó törekvéseket- az 1921-es Bethlen-Peyer paktum például kötelezte a szociáldemokrácia jobbszárnyát arra, hogy tagadja a republikánus államformát. És megtörtént olyan is, hogy amikor 1944-45 folyamán hazánk a demokratikus újjáépítés szakaszába lépett, az egykori nyilaskeresztes párttagok nem jelentéktelen hányadát a munkásmozgalom felszívta: volt arra is példa, hogy az ötvenes esztendőkben egy személyt ávósként ugyanazok ütlegelték,  akik nem egészen egy évtizeddel azelőtt nyilas verőemberek voltak. Pont emiatt is van az, hogy a múltbeli hibákkal eztán se nézett senki szembe-mint írtam volt korábban is, a népi demokratikus átalakulását követően a tanácselnökök, téeszelnökök, pártapparatcsikok-“elvtársak” -ugyanolyan mindenható atyaistenként viselkedtek, mint akiket le kívántak váltani.

Ezek ismeretében szinte nem is csoda, hogy simán végbement a rendszerváltás is. Jellemzően itt is a mindenkori uralkodó osztályok hatalmi helyzethez való rugalmasságáról van szó, azaz pontosabban arról, hogy a mámorító hatalomért akármit. Az igaz, hogy ma is van ilyen meg amolyan rendszerváltó tőkés lobbi, azonban sokan az Öreg kezéből ettek. Elnézést pedig soha egyik se fog kérni,  tudniillik egyfelől bosszúban vagy hatalom átmentésében gondolkodni könnyebb, mint békejobbot nyújtani vagy megbánást tanúsítani, másrészt pedig a hagyományos több évszázados uralomgyakorlási forma-amely az uralom konzerválásában és nem megosztásában nyilvánul meg-sokkal inkább érdekében áll a mindenkori uralkodó osztálynak, mint a múltbeli hibákkal való szembenézés és a múlt lezárása.

 

B. Deák András