A meg nem értés divatja

Napjainkban sajnálatos módon szinte természetes jelenségnek számít az olyan népbetegség, mint a stressz vagy a depresszió, illetve sok esetben a különböző személyiségzavarok. Az igaz ugyan, hogy semelyik társadalmi rendszer nem makulátlan, azonban akármelyik irányból is közelítik meg a társadalmi kórképeket, gyakran ezek hátterében az illető társadalomban betöltött szerepe áll.

 

Anno legnagyobb proletárköltőnk, József Attila is súlyos személyiségzavarral és depresszióval küzdött. Ő az egyik legtipikusabb példája annak, milyen az, amikor egy művészlélek mivoltából is adódóan rendkívül érzékeny embert az őt körülvevő társadalom is elutasítja. Rajta kívül azonban napjainkban is számtalan olyan ember vegetál, aki úgy érzi, akármit is tesz, kívül van a társadalom sáncain, még akkor is, ha annak egyik legfontosabb építőköve.

Annak, hogy az embereket miért vagy milyen módon nem értik meg, rekesztik ki ebben az életben, annak számtalan oka és válfaja lehet. De az egyik legnagyobb probléma, hogy itt se mindegy, ki mit hoz hazulról. Tény, hogy minden korszakban a társadalom alapegysége a család volt, így ma is az, ezért igen nagy szerepe van annak, ki honnan jön. Például rengetegen pusztán nemzedékek közötti konfliktusokról beszélnek, holott mondjuk a serdülő-és kamaszkori úgymond lázadáshoz való hozzáállás pusztán személyiség  kérdése: rengeteg fiatal van, akik például ilyenkor nagyszüleikre is számíthatnak megértés tekintetében szüleikkel szemben is esetleg. Holott egy apának vagy anyának is eszébe juthat, hogy anno ő is volt gyerek és járt is hasonló cipőben, azonban vagy a tekintélyelvi minták továbbélése miatt, vagy az én szerepének központiságából adódóan ő is értetlenséggel kezeli csemetéjét.

De sajnos találkozhatunk meg nem értéssel akkor is, ha valaki pályakezdőként munkát keres és előírás a megszerezhetetlen szakmai gyakorlat, illetve az abból adódó tapasztalatok megléte. És így a munkahelyen is számtalan vita vagy konfliktus forrása lehet az, hogy az embertől elvárják a legtöbbet olyan körülmények között,amikor gyakran a legminimálisabb munkafeltételek is alig-alig adottak.

 

Végül a legnagyobb gond az, hogy maga az egész rohangáló-kapkodó élet a pénzhajhász szemléletével is rendkívül elutasító, sokszor fordul elő, hogy valakinek akármilyen pitiáner csip-csup problémája is lehet, de vagy az állandó aktatologatás vagy a hivatali hercehurca miatt vagy az emberek jórészének flegma szemlélete miatt nem jut egyről a kettőre, senkire se számíthat.

 

Márpedig ma még ráadásul divat is mások meg nem értése, minthogy a mai világ álhősei vagy szájhősei szuperharcosok, akik semminő lehetetlent nem ismernek, nem gyengülnek el, minden helyzetben állják a sarat. Nos, ezek inkább szuperhősök, akcióhősök vagy akárkik, de nem emberek, legfeljebb filmszerepek megtestesítői. De mivel magasra tett mércés és önző anyagias világban élünk, sokan nem egy adott személyiségként határozzák meg magukat, mint a művészlelkek, hanem gyakorta valaki vagy valami ellenében. Sajnos az tény és élő, működő gyakorlat, hogy valakinek a fizimiskáját nem bírja valaki és ezért amaz akármit megtehet, letehet az asztalra, akkor is a nagy senki marad.

 

A másikhoz negatívan és elutasítóan viszonyulás ma divat is és mérce is. Márpedig csak arra figyelnek fel, aki menő vagy fel tud vágni, aki elesett vagy megértésre, törődésre vágyik, az nem ember. Az lúzer, mai divatos kifejezéssel élve. Azokkal szinte nem is szabadna szóba se állni. Másfelől az önkultusz szerepe is baromi erős, és sok olyan példa van, amikor egyszerűen egyesek annyira el vannak telve magukkal és olyan mértékű az önimádatuk, hogy a másikat az aurájuk közelében meg se tűrik. Úgyhogy eleve kizáróan viszonyulnak a másik ember irányába. Ez az aura nem kell, hogy szigorúmód magánterület, magánszféra legyen, az lehet egy munkahely is.

Mindenesetre a meg nem értett fél ezerféle módon tudja ezt rosszul kezelni megfelelő minták hiányában: nyúlhat droghoz, piához, cigarettához vagy akárminő élvezeti cikkhez és gyakran tudja is, hogy nem megoldás, de hát mivel mást nem lát, esetleg elmegy és piál,mint a kefekötő.  És a kör is bezárul, mert a maguk kiútját nem találják ezen emberek: nem találják a szeretetet, az őket elfogadó, megértő közösséget, társaságokat. mivel azt is tudják jól, hogy szerencsétlen flótásnak, italozós fazonnak vagy tudom is én csórónak lesznek elkönyvelve. Lehet persze azon is vitatkozni, hogy vannak reménytelenül lecsúszott piások meg ilyesmi, azoknak minek segíteni, szokták sokan kérdezni például.

 

Jómagam azonban azt vallom, hogy minden hozzáállás kérdése. Rengeteg ember van és ők valamennyien különbözőek, azonban talán az, ha elfogadja őket ez az élet, a XXI. századi életkép se lenne ennyire tragikus. Mindenkit valahol meg lehet érteni és lehet hozzájuk pozitívan viszonyulni. Azonban a mai élet, félő, hogy nem erről szól.

 

B.Deák András