A labanc szellem diadalútja

Napjainkban világszerte a XXI. századi középkor reneszánszát éljük. A kilencvenes évekbeli rendszerváltások és a kétpólusú világrendszer megszűnése óta valahogy mintha a képzeletbeli gyeplőt elengedték volna. A mindenféle társadalmi fejlődést és haladást tagadó vagy markánsan elutasító hihetetlen módon tobzódnak napjainkban, igencsak háttérbe szorítva a józan ész alapján gondolkodó erőket. Hogy magyarhonban még az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei a rendszerváltás óta más megvilágításba kerültek, azon egyáltalán nem lehet csodálkozni.

 

Ennek ugyanis még a Rákóczi-szabadságharcot is jócskán megelőző, csaknem félévezredes hagyományról van szó, amelyet a vezérlő fejedelem uralkodása idején negatív szerepet játszó uralkodó osztályokról labancos gondolkodásmódnak lehet nevezni és a lényege, hogy saját önös korlátlan hatalmuk akárminő fenntartása érdekében erősebb idegen nagyhatalmak vezetőire támaszkodni saját pórnak tekintette alattvalóik, honfitársaik ellenében. Miután a rendszerváltozás óta nem igazán ildomos forradalmárkodni, egyenlősdiben gondolkodni, igencsak kínos a legnagyobb magyarra, a trónfosztó kormányzóelnökre vagy tisztázatlan körülmények között elhunyt-legvalószínűbb, hogy Segesvár környékén elesett-költőnkre gondolni. Úgyhogy ilyenkor a következő eszközökhöz nyúlnak azok, akik szemében forradalmunk és szabadságharcunk jeles személyiségei vörös posztónak számítanak.

Vagy a labancos mentalitás jegyében hatalomból beszélni, hatalomból leszólni a haladás úttörőit, vagy különböző pótcselekvésekkel hárítani. Össze lehet ugyan a mai helyzetet a 171 évvel ezelőtti eseményekkel hasonlítani, ahogy 1956-ot is 1848-49-cel, azonban nem olyan biztos, hogy érdemes és szerencsés. Lehet ugyan mondani, hogy az unióval szembeni küzdelemben Kossuth apánk vagy Petőfi mekkora példakép, azonban teljesen más történelmi és társadalmi realitásokról van szó-ez azonban sokakat nem igazán zavar.  Azonban ennél is rosszabb az, hogy ma már szalonképesnek számít Táncsicsot, Petőfit vagy Kossuthot közönséges rebellisnek, felforgató bujtogató brigantiknak tartani.

 

Miért is? Sajnos pofonegyszerű okok miatt. Teljesen mindegy, hogy mely rendszerváltó erőről is legyen szó, a befelé korlátlan hatalom és a kifelé,erősebb országok iránti alázatos szolgalelkűség mindenek feletti. Anno nem volt véletlen az se, hogy akár szabadelvű, akár függetlenségi párti volt egy képviselő a kiegyezést követően, divatosnak számított sokak számára megalázkodóan hajbókolni a népelnyomó felséges császár előtt, annak hű alattvalójaként tetszelegni, idehaza pedig Kossuthot éltetni és igaz magyarnak mutatkozni. Ez régi hagyomány. Kinek mi tetszik, azt kell mutatni, csakhogy a hatalmi pozíció egy jottányit se rendüljön meg. Ez a hatalom tágabb értelemben lehetett egyszerűen csak tekintély vagy hírnév, azonban annál inkább Janus-arcú és kétes értékű.

És később is például az utóbbi három évtized alatt sok olyan honatya akadt mindmáig, aki ugyan álnacionalista szólamokat hangoztatott, mégis másfelől büszke /néhányan keresztény /európai illetőnek tartotta magát. Az például Garibaldi esetében dicséretes módon működött is és ma is működik, ha valaki országát szerető, azért komolyan aggódó hazafi és nemzetközi szervezetekben hasonló helyzetben lévőkkel vagy elnyomott osztályokkal szolidaritást vállal-azaz egyszerre egy adott nemzethez tartozó és nemzetközi összefüggésekben is gondolkodik, azonban amikor egy adott nemzethez tartozóként más nemzeteket lenéz vagy a nemzet egészére sérelmét rávetíti-tótozás, románozás, rácozás stb.,illetve nyugati országok szidása-, emellett pedig tisztességes európainak tartja magát, az valahogy ugyancsak vita tárgyát képezné.

Azonban a már említett olasz itáliai forradalmár mellett-aki a párizsi kommünnel és az Internacionáléval is rokonszenvezett-például Kossuth kezdeti hibájából is okulva /tudniillik amikor kijelentette, hogy hazánkban csak a magyar a politikai nemzet, a nemzetiségi nem/ élete végéig hazánk függetlenségéért és szabadságáért, illetve a népek békéért küzdött, békejobbot kívánt nyújtani a Kárpát-medencei népek felé, a költő pedig a világszabadság mellett tett hitet-ami természetesen nem korlátozódott hazánkra, hanem a többi nemzet tagjaira is. Akkoriban a haza és haladás jelszava együtt és egyszerre volt jelen, midőn pedig ezen jeles személyiségek elhunytak, zászlojukat különös módon polgári radikálisok, haladó függetlenségi gondolkodók, illetve szociáldemokraták, népi írók, munkásmozgalmárok és egyéb plebejus értékeket vallók vitték tovább. Nos akkor kik a hazafiak és kik a labancok?

B. Deák András