A kútadó

A közelmúltban jelentették be, hogy a kabinet legújabb döntése értelmében a kertes házakban található mélyebb fúrású kutakat engedélyeztetni kell, amelynek költsége becslések szerint több mint százezres nagyságrendű kiadás. Ellenkező esetben szintén ehhez hasonló súlyos mértékű bírságra számíthat az, aki határidőig nem tesz eleget ezen kötelezettségének. Ráadásul az államfő az ezt enyhítő módosító javaslatot is elutasította, úgyhogy ezen legfontosabb szűrőn is átment a rendelet.

Azon illetékesek, akik ezen új adónemet be szándékozzák vezetni arra hivatkoznak, hogy márpedig kérem alásan, a víz az az államnak a tulajdona, aki használja, az fizessen és pont a mondat végére. Nos, igen. Ez az a mentalitás, amely kötelességközpontú, azaz szemben azzal a hozzáállással, amikor valakinek csak joga van, de kötelessége nincs, itt az a helyzet áll fenn, hogy az embernek csak kötelessége vagyon, joga az már kevésbé. Mert lehet abból a szemszögből is nézni, hogy ha egy adott ember vagy közösség az állam része, előírásokon túl jogai is vannak. Nem, itt szó sincs erről, itt inkább a negatív hozzáállás, ami érződik, illetve másfelől a mindenen spórolás, hogy ha nem kell, lehetőleg ne adjunk ki pénzt egy csomó dologra, sőt inkább mindenből bevétel legyen.

 

Arról már több helyen több ízben esett volt szó, hogy semmilyen vallás szent könyvében, illetve semminő egyéb dokumentumban nincs szigorúan és örökérvényű módon előírva, hogy márpedig ilyen hatalmasnak kell lenni az emberek közötti egyenlőtlenségeknek. És az sincs, hogy rengeteg ember ne törhessen ki a mélyszegénységből vagy a létbizonytalanságból. Azt nem tudhatjuk, kinek minő szándéka van ezzel a rendelettel, azonban akármerről is nézzük, eredményében az alulreprezentált társadalmi rétegek, magyarul az egyszerű emberek ellen irányul kifejezetten. Mert az a kérdés felmerül, hogy honnan fizesse ezen kiadásokat a jóember? Illetve főleg az,  hogy ami eddig szabadott, az eztán miért nem? Olyan hozzáállás miért nem létezik, hogy az úgymond államhoz tartozó személyek is csak emberek, és a víz az nem mint az állam tulajdona a hangsúlyos, hanem mint létszükségleti cikk? Illetve, miért nem létezik olyan pozitív felfogás, hogy az államhoz tartozás az esetleg lehetőségekkel, jogokkal, alapvető minimális értékekkel járna együtt?

Emellett van az a megközelítés, hogy amit a rendszerváltó próféták egyik kezükkel adnak, a másikkal elveszik. Ez igaz is, mert lehet,  hogy van CSOK, de ha a másik  oldalon az ember költségvetéséből lefaragnak, akkor annak,amit kap, mennyi marad az értéke csökkentetten? És arról  se beszélvén, hogy külön téma  lehetne: az otthonteremtési támogatás terén sincs minden olyan száz százalékosan rendben.

De a leglényegesebb maga az eredmény s annak szociális háttere. Az állam úgymond kötelességének miért nem tekinti az emberek segítségét? Más oldalról  tekintvén, mi okból nem lehet cél az emberek között tátongó szakadék betemetése, valamint a szociális érzékenység és a nemzetközi fórumok által  is álszentül hangoztatott esélyegyenlőség? Persze emellett még létezik ezer egyéb kérdés  is, amelyek megválaszolatlan maradnak.

Száz szónak  is egy vagyon a vége: ez a fajta szemléletmód sajnálatos módon további kötelességek előbányászásával, nem kismértékű közönnyel vagy a szociális problémák meg nem értésével jár együtt, így tartok attól, hogy további adónemek bevezetésére vagy kitalálására számíthatunk-ami nem is csoda, miután a fedél nélküli-szlengesen kifejezve csóró-lét az különösen mostantól büntetőjogi kategóriának minősül az életvitelszerű utcán tartózkodás tilalma okán. Ha pedig nem gyakorlatban is működő alanyi jog a házban lakhatás emberhez méltó körülményekkel, akkor a kút használata vajh miért lenne az?

 

B. Deák András