A kiátkozott vörös gróf

Hamarosan kerek száz esztendeje annak, hogy lezajlott hazánkban az őszirózsás forradalom, amely többek között néptörvényei révén egy új, független demokratikus, úrhatnámságtól mentes magyarhon alapjait szerette volna lerakni. Egyik legjelentősebb központi figurája és hazánk első köztársasági elnöke az a Károlyi Mihály volt, aki ugyan a leggazdagabb arisztokrata család sarjaként vett részt a közéletben, azonban különösen a tízes évektől kezdve fokozatosan fordult szembe a hazai uralkodó osztályok szélsőségesen maradi, majd háborúpárti és más nemzeteket, társadalmi osztályokat elnyomó politikájával.

 

Különös módon a vörös grófot nemcsak a békére vágyó, a háborúba belefáradt emberek, illetve a dolgozók, szegény emberek és  a haladó értelmiségiek, szociáldemokrata mozgalmárok, hanem az uralkodó osztályok tekintélyes hányada is támogatta, sőt, a sors különös fintora, hogy a forradalom nyomására a királyt képviselő helytartó, a később Szálasinak is hűséget esküdt József főherceg nevezte ki akkor még kormányfőnek, azaz nyugodtan mondhatni, hogy még a régi  úri világ egyik vezetője adott hatalmat kezébe. Olyan információ is napvilágra került, amely szerint maga gróf Tisza István is arra bíztatta híveit, hogy álljanak a vörös gróf mellé.

Ennek az volt az alapja, hogy a régi dzsentri világ arra számított: Károlyi Mihály és tisztikara segít megőrizni a történelmi Magyarország területi egységét, valahogy a nemzetiségi kérdést is rendezi, amelyre állítólag anno Tisza is tett kísérletet konzervatív eszközökkel.

A szegény emberek és a háborúban kimerült lakosság a demokratikus újrakezdés lehetőségének megvalósítóját , a földkérdés rendezőjét látták az őszirózsások csapatában, a baloldali értelmiség és a szervezett munkásság pedig az általános választójog bevezetőit.

Namármost az utóbbi két pont némi ellentmondással, de megvalósult: hazánk népköztársaság lett, az úgynevezett néptörvények pedig kinyilvánították az általános, egyenlő, a nőkre is kiterjedő választójogot. A földkérdés tekintetében példát mutatott hazánk első  köztársasági elnöke, amennyiben kálkápolnai birtokait maga osztotta fel, azonban példáját más előkelőségek nem követték, sőt.

Ahogy pestiesen mondani szokás. ami az egyik oldalnak kevés volt, az a másiknak túl sok. A függetlenségi párti  nacionalista nagyurak számára égbekiáltó dolognak minősült, hogy a lenézett pórnép kezébe választójogot adtak, hát még az, ha földet is kapott. Ahogy a sok  évszázados sötétségben és elnyomásban tartott néptömegek se szokták  meg egyik napról a másikra, hogy most már ők is politikai jogalanyok lehetnek. Persze még így is csak azt a lehetőséget kapták, hogy ők is részt vehetnek a politikai akaratképzés fórumain, a tényleges népuralmat és munkáshatalmat majdan a proletárdiktatúra tűzte ki inkább célul.

Emellett a magyar uralkodó osztályok számára az is skandalum, azaz botrány volt, hogy karakán módon, erélyesen nem tudott fellépni a kabinet az antant területi követelései ellen. Persze közben s a forradalmakat követően nyilván akadtak kárörvendők is, akik bezzeg megmondták, és lám-lám, van kire mutogatni, van kit bűnbaknak titulálni. Kérdéses , hogy ha s amennyiben nem a vörös gróf kerül hatalomra, hanem maradnak Tiszáék és nekik kellett volna mit kezdeni az antant diadalittas hiénáival, akkor s ma is kit okoltak volna, kit okolnának.

Így azonban van kire hárítani,  van kire mutogatni és van kit okolni-nem kevésbé ma is.  Még akkor is, ha éppenséggel a mindenkit lekezelő, mindenkinél mindent jobban tudó nagyurak kezdték a háborút, a német császár és Ferenc József hathatós támogatásával. Tudniillik az akkori szélsőségesen konzervatív arisztokraták és a régimódi dzsentrik számára a vörös gróf egy közönséges briganti , mi több: bolsi volt. Az az illető, aki a senkiházi koszos pórnép és a koszoskezű dolgozók kezébe jogot kívánt adni. Az az illető, aki szeretett volna a vesztes háború következményeiből a legtöbbet kihozni és az ország területi épségét megőrizni, aki sok millió ember számára egy szebb Magyarországot felépíteni. És aki arra merészelt vetemedni felháborító módon, hogy a megvetett nemzetiségiekkel tárgyaló emberekkel vette körül magát. Ahelyett, hogy a népelnyomó Kárpát-medencei vezető szerepre irányuló politikát folytatta volna.

A mai nagyurak számára pedig nemcsak a vörös gróf ilyetén megítélése, hanem gróf Tisza István magasztalása is természetes, mindezekből egyenesen és szükségképpen következő. A kiváló és nagyon jó,oltári klassz politikát folytató meggyilkolt miniszterelnök bezzeg belement a háborúba, az apostoli felséges császár és I.Vilmos támogatása mellett. És szintén bezzeg amikor a koronás fők előtt kellett volna makacsul ragaszkodnia ahhoz, hogy maradjunk ki a háborúból, már nem volt olyan konok, mint amikor a választójog kiterjesztéséról volt szó. Sőt, ezutóbbi kapcsán még azzal a Károly királlyal is szembefordult, aki szerette volna birodalmát mérsékeltebb választójogi reformokkal megmenteni-Tiszának ez is túl sok volt. S természetesen a mai úrizáló jobboldal számára az a minta, aki azon indokkal zárkózott el mereven társadalmi reformok elől, hogy a nyers tömegek éretlenek és kiszámíthatatlanok, bezzeg az nagyon jó és mintaértékű, hogy a történelmi uralkodó osztályok többszáz esztendős nyomort és társadalmi elmaradottságot konzerválnak. De a leginkább azért kell szeretnünk és áldott jó embernek tartanunk Tisza Istvánt, mert azt a világot tartotta fenn, ahol a hatalomban nem részesülőknek hallgass a neve, akiké a hatalom, azok számára pedig csakis kegyességük és józan belátásuk jelenti a határt korlátlanságukban. Emiatt érthető, hogy sokakkal egyetemben-lassan a legnagyobb magyar vagy Kossuth is közéjük értendő lesz-a vörös gróf is a szalonképtelen, mellőzendő figurák közé tartozik napjainkban.

B. Deák András