A jövő a munka világa

A napokban egy dél-magyarországi postai vezető tragikus haláláról számoltak be a hírműsorok. Az illető korábban többször beszélt arról, milyen állapotok uralkodnak ebben a szakmában: a dolgozók túlterheltek, a velük szemben támasztott elvárások óriásiak, illetve hogy megalázó munkakörülmények mellett igen alacsony bérért kell robotolniuk. Emellett ettől is függetlenül az egyik ismert ellenzéki pártot bíráló  Szanyi Tibor is arról beszélt, hogy a baloldalon támadt űrt szükséges lenne valahogy betölteni. Az persze más kérdés, hogy ő a baloldaliság fogalmát másként értelmezi, azonban ebben valahol igaza van. Tudniillik az nem igazán járható út, amikor valakik fogják magukat és erőszakkal behatolnak a tévébe, hogy ott beolvastassák kiáltványukat. Ennél sokkal radikálisabb és karakánabb fellépésre lenne szükség.

Ma ugyanis ott tartunk, hogy a magyar társadalom kasztszerűvé merevedett. Mivel akik tömegesen tragikus hirtelenséggel lesüllyedtek, azoknak szinte semmi lehetősége gyakorlatilag ebből kitörni. Erre erősít rá az is, hogy Amerikában már számon vannak tartva az úgynevezett felesleges munkakörök, amelyeket a gépiesedés miatt meg kívánnak szüntetni-köztük az rendszergazdák szakmáját, az adatrögzítést vagy a jogi asszisztens munkáját. Namármost ha ez van, a hullám hamarosan hazánkat is eléri, tovább növelvén az állástalanok amúgy sem gyér létszámát. Egész egyszerűen nem lesz már olyan munkakör, ahol a szakértelem esetleg számítana, helyette vezetők lesznek meg robotolók szakképzés nélkül és teljesen kiszolgáltatva. Ha nem született valaki jókor jó helyre, szinte esélye se lesz tisztességes állást betölteni-nem csoda, hogy sok fiatal máshol próbál szerencsét normális bérviszonyok mellett-nemcsak a postai pályán, de például az egészségügyben is komoly problémák vannak.

 

Emellett az sem utolsó szempont, hogy a túlóra-törvény vagy rabszolgatörvény elleni tiltakozás is komolytalan volt-mivel a tiltakozók  is tőkések érdekeit képviselik, csak más színben, nem is végződhetett másképp, mint bohózatként. Mint említettem volt, markánsabb és karakánabb fellépés szükségeltetik. Például a dolgozókért keményen fellépő szervezetekre vagy a meglévő szakszervezetek jogkörének bővítésére-hogy pl. a szakszervezet csak békés és megegyezéses módon működhet, itt kevés, főleg a multinacionális tőke és a komprádorok túlsúlya miatt. Képletesen szólva, nem lehet farkas és bárány között békét kötni. kevés az ordasok kegyeire építeni, főleg, ha azok étvágya sose csillapul.

Úgyhogy nem csoda, ha idehaza egyetlen közéleti szereplő se beszél a dolgozókról. Ebben ellenérdekelt. Ezért hárít és terel. Vagy migránsozik, vagy nehezen értelmezhető európaiságról beszél vagy bulvártémákról, pletykákról-hogy a dolgozó ne a saját nyomorával foglalkozzék. És az működik is, mert az emberek jórészéből kiölték a szolidaritást. Ráadásul sokan nem munkásosztályról beszélnek, hanem egy jókora mélyszegény és annál manipulálható tömegről. Akinek egész élete pusztán a megélhetésről szól, semmi egyébről. Namármost ezek  miatt a hazai és nemzetközi tőkés reakció túlereje miatt és annak ellenére is létfontosságú harcosabb álláspontot képviselni, különben semmilyen korlát nem lesz-félő, hogy eztán azért kell majdan kérvényt benyújtani, hogy a dolgozó egy nap legalább pihenhessen. Hihetetlennek tűnik, de ez a tendencia jelenleg és a dolgozók eddig nagy nehezen másfél század alatt kiharcolt vívmányait egyre drasztikusabban építik le céltudatosan. Így fest napjainkban a munka világa.

 

B. Deák András