A hiányzó népiség

Hogy a hazai munkásmozgalom már több, mint negyedszázada nem találja a helyét a mai közéletben, az sajnálatos módon ma már teljesen nyilvánvaló. A kórismét sokan felvázolták eddig is és fel fogják vázolni ezt követően is, tudniillik magát a jelenséget, azaz a szocializmusban gondolkodó irányzatok válságát rengeteg módon meg lehet közelíteni. Akadtak olyan írások, elemzések is, amelyek például arról szóltak, hogy manapság a radikális jobboldal az, amely a “legbaloldalibb” szólamokkal iparkodik az emberek sokaságát megcélozni, leginkább feltárja a szociális katasztrófát, amelyben a társadalom és a több millió szegény ember él és ezzel szemben az álbaloldal az, amely leginkább elitizálódott és úgy él, mint azok, akiket jobb sorsra érdeme elődeik számtalanszor bíráltak kihívó fényűzésükért. Emellett találkoztam számos esetben olyan kijelentésekkel is, amelyek szerint ma olyan nincs, hogy jobboldal meg baloldal. Ez utóbbi megközelítések azonban nyilván nem felelnek meg a valóságnak és iparkodnak a valós kérdéseket másmilyen irányba hárítani-hogy hova, az egy külön történet. Abban azonban van valami, hogy a baloldal és a munkásmozgalom jórésze-a munkásmozgalom jobbszárnyát is beleértve-ma nemigen tud azokkal az emberekkel, magyarán a dolgozókkal meg a rendszerváltozás veszteseivel szót érteni, akiknek a képviseletéről szólna a feladatuk. Írtam volt számos alkalommal, hogy anno A Szabadság hetilap hasábjain a munkásmozgalom jobbszárnyának vezetője cikkezett arról, hogy már a hetvenes évekre eltávolodott az egyszerű dolgozóktól a pártapparátus. Egyáltalán az egy probléma napjainkban, hogy még mindig pártban, Kádár-rendszerben, az Öregben és többnyire a múltban gondolkodunk. Mintha máshogy nem lehetne, nem létezne másfajta út. Éppen ez az, lehetne másképpen is, például úgy, hogy intenzíven a munkásokkal meg az elesettekkel foglalkozunk.

Sajnálatos módon hazai terepen nagyon jellemző, hogy a több évszázados patópáli és urambátyámos hagyományok miatt mindent úgy fogad el mindenki, ahogy az vagyon. Mintha isteni kinyilatkoztatásról vagy valamelyik szent könyvben előírt dolgokról lenne szó. Gyakorta pedig maga az istenadta nép is úgy van vele, hogy belefáradt a szélmalomharcba és a hiábavaló útkeresésbe. Az ilyesmi jellemző térségünkben. Ahogy az is, hogy az emberek azt mondják: ezt odafenn jobban tudják, majd azok elintézik ,ők értenek hozzá és még sorolhatnánk. De emellett objektív tényezők is szerepet játszottak abban, hogy már Hofi is a kispolgáriasodást meg a fogyasztói mentalitás elburjánzását látta a hetvenes évektől fogva. Paradox módon az államszocialista berendezkedés megszilárdulását az tudta elősegíteni, hogy a kispolgári és urambátyámos hagyományokra rá tudott épülni, nyilvánvalóan azokat konzerválta is. Az, hogy ki kinek a kicsodája, tovább élt a későkádári korszakban is, ahol az eddigi nemesi rokonság helyett az került előtérbe érvényesülésnél, hogy kinek a családjában ki volt veterán, partizán vagy ellenálló. Anno TGM is írta, hogy a korszakot melós származású emberek vezették és a párt is részben azokra támaszkodott, azonban a szocializmus az olyan volt, amilyen, ennek ellenére meg a nagy szólamok ellenére sem teljesen a dolgozókról szólt. Namármost abban a thürmeri és a vajnays irányzatok is jórészt közös nevezőn vannak, hogy a mérték nagyrészt még mindig Kádár és rendszere, valaminő módon azt szeretnék mai viszonyok között újra értelmezni. Még mindig az áll előtérben, hogy milyen volt az élet Kádár idején, mit jelentett akkor a melós és ezzel szemben mi van ma. Holott azt is hozzá kell tennünk, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek inkább a fogyasztói világ csírázásáról, semhogy a szocializmus épüléséről szólt. Nemcsak az határozta meg az emberek életét, hogy hol és milyen szakmában dolgozik, hanem az is, hogy magánéletét hogy tudja rendezni, emellett a maszekok is előtérbe kerültek, illetve az is, hogy kinek mije, hány tévéje, milyen autója van meg a többi. Ami pedig a munkahelyet és a szakmát illeti: az igaz, hogy a híres mesterségek öregapáról unokára is szállhattak akár, azonban a melózás se a dolgozói önigazgatásról vagy az önérvényesülésről szólt, hanem sok esetben arról, hogy a helyi pártapparátcsikok nagyságos urak módjára kezelték le a sokat emlegetett melósokat, akikhez nekik vajmi kevés közük volt.

Végül olyan folyamatnak is szemtanúi lehettünk, amelyek a modern világ velejárói szükségképpen, azonban ez sem kedvezett feltétlenül a plebejus színezetű értékrend megőrzésének vagy virágzásának. Tudjuk, hogy másfajta megközelítéssel, de a népi baloldal hívei is a szocializmus hívei voltak, azonban miután sajnálatos módon csak a mindenható párt létezett, minden más nem igazán, ez már eleve blokkolta, hogy ez a haladó hagyomány tovább élhessen. Egész egyszerűen a párturalom felszívta a haladó nézeteket, köztük a népi írók hagyományát is. Ezt a városiasodás, magának az életnek a felgyorsulása is elősegítette, tudniillik ahol a városiasodás felgyorsul, ott gyakran a népiség is háttérbe szorul. A zsellérből meg a szegényparasztból vagy téesz tag, illetve vezető lett, vagy dolgozó, de az a világ, amiről anno sokan írtak, eltűnt. 1985-ben Monoron, illetve 1987-ben Lakitelken a népi értékek a népi-urbánus vitában előtérbe kerültek ugyan, azonban a rendszerváltást követően ennek elsősorban nacionalista színezete lett, részben a magyar népi hagyományra, magyar hagyományokra hivatkozva. Napjainkban pedig a hagyományokat ápoló szervezetek egy tekintélyes része is elsősorban nemzeti-konzervatív értékeket, nem pedig a népi baloldali vagy egyéb szocialista hagyományokat ápolja.

Részben ezzel is magyarázható, hogy a radikális jobboldali irányzatok célozzák meg, méghozzá demagóg módon a szegény embereket, illetve a fiatalokat vagy a dolgozókat, egyáltalán a rendszerváltás veszteseit, a meggazdagodott egykori pártkáderek pedig elitista módon iparkodnak modernek és európaiak lenni vagy elméleteket gyártani a valós társadalmi helyzet belátása nélkül vagy azt félreismerve. Az istenadta népet pedig hol az egyik, hol a másik irányzat iparkodik felhasználni önös hatalmi célokért. Konkrét karizmatikus és erős, a rendszerváltás veszteseire támaszkodó baloldal azonban nálunk csak periférián van, minták hiányában sem az alulról felépülő civil közéletet nem tudják megteremteni, sem a néppel szót érteni. Annak idején voltak törekvések,amelyek még 1945-47 között földműves szakszervezetekre alapuló érdekképviseletet akartak megteremteni és volt bázisa a dolgozói önigazgató, valamint a munkástanácsos modelleknek is, azonban ezen elképzeléseket gyorsan szőnyeg alá söpörték. Pedig főleg ma , lenne kit képviselni, lenne kik érdekében szót emelni és síkra szállni, a mai életben, ahol a média és a neoliberalizmus mindent elural, ez igen nehéz feladat.

B.Deák András