A divat és a nyomor

Magyarhonban rengetegen élnek nem éppen rózsás szociális körülmények között:  tudjuk éppenséggel, hogy például ideológiai hovatartozástól függetlenül, sőt időnként még osztálybeli hovatartozásra való tekintet nélkül is rengetegen szidják a rendszerváltás óta kialakult helyzetet, akár álbaloldali neoliberális, akár szélsőségesen konzervatív vagy radikális nemzeti erők is gyakorolják a hatalmat. Annak ellenére, hogy klasszikus értelemben ma osztályok mint olyanok nem léteznek, van egy legalább 3 milliós lélekszámú tömeg, amelyet közös nevezőre hoz a létminimum vagy az az alatti életvitel. És az is, hogy legnagyobb részük olyan melós, aki máról-holnapra él, kénytelen nehezebb fizikai munkát végezni és gyakran nem is nyolc órában robotol, ám aki mondjuk szintén stresszes szellemi munkát végez,az sem érzi magát különbül. Mindezek ellenére akármekkora az elégedetlenség is,akármennyire is szid mindenki minden felsőbb vezetőt vagy sokan közvetlenebb feletteseiket,mi igen távol vagyunk attól, hogy a pórok érdekvédelmét úgymond komolyabban felvállalja akármely mozgalom is, magyarán olyan nálunk nincs és egyelőre nem is biztos, hogy hosszabb távon lesz, mint ami mondjuk Franciaországban mondhatni elfogadott, jelesül olyan, hogy kisebb vagy nagyobb ágazatok dolgozói a fél országot megbénító sztrájkba lépjenek,a közvélemény egyértelmű támogatottsága mellett.

 

Miért is van ez így? Mindenekelőtt kissé szokatlan módon talán kezdjük az utóbbival: olyan,mint amilyen közvélemény a sokak által szélsőségesen bálványozott nyugati országokban létezik, itt nem igazán működik. Ha mondjuk egy francia vagy hazai vasutas munkabeszüntetést összehasonlít az ember, máris láthatja, hogy mint írtam volt, a nagy forradalom hazájában az emberek jórésze kiáll a mozdonyvezetők, vasutasok, jegyvizsgálók stb. mellett,hazánkban ellenben az embereket szinte kettéosztja egy esetleges hasonló akció: van, aki amellett érvelne, hogy igazuk van, legalább ők saját igazuk védelmében nyomást gyakorolnak és nem tréfálnak, míg mások fel lennének háborodva, hogy épp elég gondjuk van anélkül is, most már az is megoldandó plusz teher, hogyan jussanak be a melóhelyükre. Itt nem az a lényeg,kinek van ilyenkor igaza, hanem arról, hogy nálunk egészen más szempontok osztják ilyen-olyan táborokra az embereket,mint ahogy az említett példa is szemlélteti. Itt olyan nincs,sőt Hofi kabaréiból kiderült, hogy már a hetvenes években se nagyon volt, hogy valami komolyabb szolidaritás kibontakozzon ember meg ember, melós meg melós között.Nincs az, hogy mindenki kivonul, aztán élteti a munkabeszüntetőket ebben az esetben például,ahogy a franciáknál történik. Ahogy sok esetben említettem, a csaknem ezer esztendős úrhatnámság,amely még a pártvezető elvtársurak egyrészének magatartását se hagyta érintetlenül,azt idézte elő nálunk,sőt talán a szomszédos államokban meg a balkáni régióban is, hogy önállóan cselekvő vagy gondolkodó civil szféra vagy polgárság se jöhetett létre,amely sütögetheti némi korlátok között saját pecsenyéjét, élheti világát,hanem az a mentalitás uralkodott el, hogy csak urak meg szolgák vannak, a kettő között semminő átmenet. Ha pedig az édes hőn áhított hatalomról van szó,nem egy felelősségteljes,körültekintést igénylő uralomgyakorlásról, irányító szerepről van szó, hanem arról a régimódi dzsentrivilágról, ahol is az a viselkedési minta, hogy mindent és mindenkit le kell nézni és ahol a helyi kiskirály vagy tótumfaktum még azt is megszabja, hogy a nap hol keljen fel, hol nyugodjon le. Erről anno Bibó István népi baloldali író is számos esetben cikkezett, rámutatván arra, hogy a napjainkban is aktuális szemléletmód mennyire nem előremutató gyakorlat.

 

Pont erről van szó,ki kell hangsúlyozni. Egyfelől arról, hogy van olyan, hogy lenézés kultusza. Persze ez más népek körében is létezik,azonban errefelé sajnos szinte kizárólag ilyesmiről van szó. kezdjük szépen a sort: mondjuk az egyik focicsapat szurkolója ellenséget lát a másik csapat drukkereiben.,vagy esetleg az az egyik zenei irányzat szélsőséges rajongója a másik művész táborát,de egy adott közösségen belül se túlzottan ritka az a jelenség, hogy például részben vagyoni hovatartozás miatt az egyik egymással bandázó középsulis klikk a másikat veti meg, avval rivalizál. Olyan, hogy vetélkedjenek emberek, korombeli fiatalok abban, ki mit tud, ki miben mester, az nem abnormális dolog, de hogy az egész élet a bölcsőtől a temetőig arról kell szóljon, hogy állandóan bizonyíts,az igenis abnormális dolog. Pedig az újmódi neoliberális értékrend a szabad versenyszellemet valahogy így értelmezi. Nem úgy, hogy te is beállhatsz a sorba bizonyítani, és ha ügyes vagy, sokra viszed, hanem arról, hogy vagy kövess valaminő divatot, vagy ki leszel közösítve, illetve arra, hogy legyél te a szuperember-ma félangolos divatos kifejezéssel szupermennek nevezik eme álhőst-, mindenre jöjj rá te, mindent találj ki te,szóvalaz elvárások toronymagasak, amiért nem adnak semmit vagy csak feltétellel-azaz ha már nem vagy szuperhős, kiestél a pikszisből,senkinek se kellesz. Tehát a lényeg az, hogy itt a legeslegjelentéktelenebb piti dolgok miatt egymásnak esnek emberek. Vagy azért,mert a másik szakmát megvetik, vagy azért,mert ők helyiek, te meg jöttment külső faluból érkezett ember vagy,szóval itt a divat az, hogy aki nem velünk, az csak ellenünk lehet. Így elég nehéz akármilyen összefogást, szolidaritást is elképzelni.

 

Másrészt sajnos a divat az igen nagy úr,ez pedig szinte mindent felülír. Namármost mindenekelőtt mit nevezünk divatnak? Elsősorban íratlan szabályokat,viselkedésmintákat, szokásokat tartalmazó normarendszereket tekintünk divatnak,amelyek be nem tartása, nem követése, a sorból kilógás társadalmi kiközösítést von maga után. Furán hangzik, de olykor az is előfordul, hogy a szolidaritás erőltetése a divat.Ez azonban ebben a speciális esetben rég rossz, tudniillik felülről akár tudatalatti eszközök révén is, de erőltetni, kívülről előírni, ki kivel rokonszenvezzen vagy se, nem működik. Szolidaritás akkor van, ahogy általában civil szféra vagy társadalmi önszerveződés is, ha a közös élmények vagy a közös sors együvé tud embereket kovácsolni és önként tudják is vállalni minden körülmények között az egymásért való kiállást. Itt azonban ilyenről szó sincs. Nézz meg egy melóhelyet,nos, nem éppen arról van szó, hogy haver, beszéljünk meg egy közös demonstrációt,mert már megint alátesz nekünk az illető, hanem hogy mikor kiről milyen pletyka terjeng, ki kiről, mely hírességről-amelyet szintén divatos félangolsággal celebnek neveznek- mit hallott, mit olvasott, a tévében mikor melyik szappanopera van, ahol is buján lehet bámulni a népszerű Casanovákra vagy egyéb divatos szereplőkre.Ez a téma rengeteg helyen. Lefordítva más nyelvre, a kispolgáriasodás és a fogyasztói társadalom kialakulásának folyamata napjainkban szélsőséges jellegű. Szélsőséges azért,mert jószerével semmi egyéb téma nincs. Nem egy ember panaszkodik világnézeti hovatartozástól függetlenül arról, hogy kultúra mint olyan, szinte nincs. Nagyon nehéz normális vagy komolyabb dolgokról emberekkel beszélgetni, mert egész egyszerűen az igénytelen életvitel az, ami ma divatos. Ezzel pedig a tömegpropaganda azt legalább elérte, hogy az emberek nem saját életük jobbra fordításával legyenek elfoglalva, hanem a divatot kövessék.

 

Végül meg kell említenünk azt is, hogy a jelenlegi társadalmi helyzetet amiatt is szélsőségesnek kell tekintenünk,merthogy aki nem a divat megszállottja és vállalja, hogy kilóg a sorból, az se tud egységet alkotni sorstársaival, egész egyszerűen azért,mert ő meg a munka rabja. Azért, hogy legyen miből minimális szinten megélnie, azért is keményen robotolnia kell és szinte akármit elvállalni-ezzel pedig az ördögi kör be is zárul,mert ezzel pedig mint bérrabszolga teljesen kiszolgáltatottá válik,örül, hogy egyáltalán van meló, ha pedig olyan szerencsés, hogy van dolog,élete abból áll, hogy bemegy robotolni, fáradtan hazaérkezik, ledől, aztán másnap folytatás következik. De hogy ennek a folyamatnak mi lesz a folytatása,azt szinte mindenki előre tudja. Mindenesetre a jelenlegi társadalmi helyzet sok jóval nem kecsegtet.

 

B.Deák András