A CEU-s és Civil tüntetések margójára – A valódi változáshoz felismerés és tettek kellenek

Aki még nem vette volna észre Magyarországon – és nem haszonélvezője a gőggel regnáló hatalomnak – most megbizonyosodhatott róla: „meztelen a király!” Valami talán elindult. Valami más, mint ami eddig jellemezte a magyar társadalmat éveken át. Minimum aktivitásában.

20170412_190523

Nem állíthatjuk, hogy feltétlenül a legjobb irányba, sőt még azt sem, hogy a most begyűrűződni látszó tiltakozáshullámnak országosan is tömegtámogatottsága lenne. De a munkavállalók, kisvállalkozók, diákok és nyugdíjasok – tehát a nép – túlnyomó többsége számára kezd megtelni az a bizonyos hócipő, teljes joggal. Ahogy több társadalomtudós, elemző és kritikus megfogalmazta az utóbbi napokban; az utálatot, a leszámolási vágyat tovább szítja az otrombán lenéző és primitív kormánypropaganda. A rezsim – amely immár nyíltan fasisztoid – ma már nem tartja szükségesnek a demokratikus álarcot saját maga számára, hiszen azt látja, hogy e nélkül is – a képünkbe vihogva és köpve – megtehet bármit. A megfélemlítés malmai azonban gőzerővel működnek, annak dacára, hogy ez a jelenség, a tiltakozók számának több- és többtízezressé növekedése után sem követi a logika szabályait. A „civil” szlogenek puffogtatása nem más, mint a felelősség, az ön- és közügyfelvállalás hiánya: gyávaság. Ki kell mondani, hogy messze nem csak a CEU-ról, vagy a civil szervezetekről van szó – hiszen az őket ért támadás csak egy újabb apropó. Ki kell mondani, hogy ugyanúgy elege van rengeteg konzervatív, mint szocialista vagy liberális világszemléletű embernek, ergo a tüntetés nem a „sorosbérenc ballibsiké.”

Nem várhatunk a hatalom irányából megértést, belátást, ezt már sokszor bebizonyították. Egyetlen épeszű sem remélhet ettől a kormányzattól semmiféle kompromisszumot, de még meghallgattatást sem, mégis a tüntetők nagy része annyival elintézte „felháborodását” legutóbb, hogy a Hősök terén, a civil szervezetek pár siralmát meg néhány dalt meghallgatta mosolyogva, trécselve a szomszédokkal, hogy ejj-ejj bizony milyen világ van. Milyen világ? Pont olyan, amilyent hagytunk mindeddig és most is, hogy legyen! Ekkora népnyúzó hatalom nem ült még a nyakunkon, mint akik most!

A változtatáshoz az első lépés felismerni a problémát, második elhatározni magunkat a kiállás mellett, a harmadik pedig utcára menni az ügyért. Ha ezt tömegesen megteszik, akkor egy normális polgári demokráciában ez sok esetben megfelelő nyomásgyakorlás is lenne. De tegyük tisztába a dolgokat: ennyi itt nem elég! Ha a tüntetések nem fognak radikalizálódni, ha az abban részt vevő egyének nem fognak áldozatot vállalni és a közösség nem lesz velük tettekben is szolidáris, ha az Oktogon nem válik a mi „Majdanunkká,” akkor itt nem fog történni semmi. Vegyük már észre: amit látunk, tapasztalunk, amit kénytelenek vagyunk átélni – hacsak nem választjuk a gyökérvesztő és sok tekintetben megalázó kivándorlást – azt úgy nevezik, hogy diktatúra! Lehet, hogy „enyhének” tűnik, de akkor is egy aljas, pénzfétises, cinikus és mérhetetlenül önző totalitárius rezsim! Ez a rezsim össze sem hasonlítható a létezett szocializmus proletárdiktatúráival, de még csak a Horthy-érával sem: még a soviniszta keresztény nemzeti radikálisokban is éltek elvek – akármennyire is antihumánus elvek ezek. A jelenlegi rezsimnek sem elve, sem hitele nem maradt, kizárólag anyagi érdeke!

Itt már régen nem arról van szó, hogy a többség ne tudná, mi folyik az országban. Benne élünk, érezzük, elszenvedjük. Ha a hétköznapi élet akármelyik szegmensét nézzük, az adózástól az igazságszolgáltatáson át az egészségügyig, mindenütt szembeötlő a rezsim társadalmi eszményképe: kizárólag a vagyonos, kedvezményezett réteg része a nemzetnek, a többi nyomoronc takarodjon közmunkára és ne szájaljon! A lakosság többségéhez maga Orbán Viktor is rég nem szól; a jobban teljesítés csak a lojális vállalkozókra, vagy a megtévesztett, objektív információtól elzárt világban élő vakon kormánypárti szegényekre vonatkozik, csak ők számítanak – vagy hát az utóbbi esetben ők is csak eszközök. „Mindenki annyit ér, amennyi pénze van” – tudtuk meg annak a városnak az „örökös” polgármesterétől, ahol egykoron bilincsbe verték Szántó Kovács Jánost, aki a földművesek kiszolgáltatottságának megszüntetéséről merészelt álmodozni. Harcra hívó üzenete most újra aktuális!

Mi, magyar marxisták, évek- évtizedek óta mondjuk azt, amelyet az idő egyre inkább igazol: a rendszerrel van a baj. És nem, nem a Kádár-rendszert akarjuk vissza – nem a múltban élünk! A múlt hibáiból tanulva, a jelen körülményeit és lehetőségeit racionálisan felmérve, számítva kell egy olyan államot építenünk, ahol a társadalmi igazságosság és a szociális biztonság alapfeltételei magától értendő módon jelen vannak, védve vannak. Ez a mai gazdasági és törvényi környezetben elképzelhetetlen: ezért sem elég kormányt váltani! Rendszert kell váltani!

A tüntetők leggyakoribb rigmusairól és verbális megnyilvánulásáról is szót kell ejtenünk. Valóban szembetűnő, ahogy TGM fogalmazott a minap: „ez a magaskultúrától végképp megszabadult fiatalság nyelve”, mely jelenség tartalmilag is észlelhető, nem csak obszcenitásában. Azt hangoztatni, – ha gúnyosan is – leütve a habonystílus labdáját, hogy „Állítsunk meg Moszkvát!”, ugyanannyira hamis, blőd, félrevezető és soviniszta, mind az adott mondat „Brüsszellel” a végén. Sokak számára, akik az iskolában már mindenféle objektivitás nélkül tanulták ’56 „forradalmi”, sőt nemzeti heroizmusát, vonzóvá vált a „Ruszkik haza!” hangzatú hagyományos rigmus is, amely azonban ugyancsak mélyen soviniszta és ellentmond mindennek, amit a polgári demokrácia eszményei hirdetnek. Oroszországban is nagyon sokan vannak, akik így vagy úgy kiállnak a Putyin rezsim elnyomó jellegével szemben és vegzáltatnak. Nagyon jó lenne az ilyen dolgokon is elgondolkozni, elgondolkoztatni, csak hát azok a politikai erők, akikre most éppen hallgatnak a fiatal tüntetők többsége – LMP és Momentum – csak erősíti, kihasználja ezt a tendenciát, és meghasonul. Figyelmeztetniük kéne inkább a következőre: nem lehet egyszerre kollektíven támadni az oroszokat és európai értékrendet követelni. Pláne itt, két gigantikus politikai kultúra határán nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy sokan nemes egyszerűséggel lekommunistázzák a Fideszt és kormányát, ami súlyos eszmetörténeti műveletlenségről tanúskodik. Ez akkor is igaz, ha ezt a jelzőt a módszerre értik: amit mi itt a „testvéri blokkban” megélhettünk, az sok tekintetben csak a szlogenjeiben volt kommunista.

A gazdasági helyzetet illetően: amit Marx a 19. század közepén írt a nyugat-európai gazdaságról és társadalomról, ha kerülőúton is, de mintha csak mostanra érne be a Lajtán innen. Akár ha a tőkekoncentrációt (és ezzel együtt a mérhetetlen vagyoni aránytalanságot), akár ha az elidegenedést (vagyis a munkavállaló nem érzi magáénak, amit termelt, hiszen nem magának termelte, hanem helyzetéből adódóan a kizsákmányolójának), vagy ha a szélsőséges kizsákmányolást és nyomorba taszítást nézzük, itt van előttünk. Az, hogy ezt kelet-Európában a tömegek nem ismerik fel, mert iszonyodnak a baloldalnak már a csak a szimpla terminológiájától is, nagyrészt a sztálinizmus örökségének történelmi bűne és felelőssége. A józan gondolkodású, olvasó és tájékozott tüntetőknek viszont Marxot nem kéne, nem lehetne ignorálni, épp ellenkezőleg: a legracionálisabb dolog lenne zászlóikra tűzni! Amíg egy minden gyakorlati, társadalmi tekintetben megkérdőjeleződött és elvont politikai közösség, a „nemzet” zászlaját használják, addig az elnyomók nem fognak megrettenni, mert képesek illúziót kelteni a tömegekben azzal a retorikával, hogy amit a nemzeti lobogó jelképez, az közös ügyünk, azért mi is tenni szeretnénk, csak X meg Y miatt nem tudtunk eddig tenni. Azonban amint vörös lobogók hadával vonulna a terekre több tízezer ember, persze küzdelem nélkül nem adná fel, de azért paranoiájában elkezdene csomagolni az egész gyűlölt felcsúti VIP részleg! Idáig kéne legalább eljutni.

Kútvölgyi Barna