A cárizmus értékelése kicsit másképp…

Hamarosan száz esztendeje lesz annak, hogy 1918. július közepén az oroszországi polgárháború alatt s még az első világégés befejezése előtt kivégezték a cári családot. ll. Miklóst és családját még az 1917-es februári forradalmat követően az Ideiglenes Kormány tartóztatta le, majd a bolsevikok felügyelete alá kerültek .Mindenesetre akár így, akár úgy értelmezzük a tragédiát, tény, hogy a cárizmus megdöntésével egy 370 esztendeig is eltartó, a többévszázados elnyomást és sötétséget tartósító brutális elnyomó rendszernek vetettek véget-az Orosz Birodalmat se véletlenül nevezték a népek börtönének. Azonban szintén tényállás, hogy ma gőzerővel zajlik a királyok, császárok, középkori despoták szerecsenmosdatása, illetve a legeslegkülönbözőbb haladó értékrendek eretnekké nyilvánítása, a sötétség, az erő és az elnyomás kultuszának reneszánsza különösen a tömegkommunikációs eszközökben. Vannak ráadásul nem kevesen, akik számára a kivégzett cár is egy sajnálatra, sőt szeretetreméltó személyiség volt. Az is igaz ugyan, hogy például a hírhedt ellenreformátor I. Lipót császár emberileg egy közvetlen, nyájas ember volt, azonban ez akkor sem menti fel az alól, hogy a magyarok ellenségének és az erőszakos katolizáció buzgó hívének számított. Miklós cár is lehetett kedves és szolíd, visszahúzódó ember és jó apa, azonban  ettől a cárizmus emléke még korántsem válik szebbé.

 

A cári hatalom nem volt egyéb,mint egy brutális elnyomó rendszer, amely alapvetően különbözött a többi európai királyságtól és más monarchiáktól is abban, hogy Oroszországban se a rendi állam, se városi polgárság, de még a nemesi aranyszabadság fogalma sem alakult ki, amely az erős hatalmat akármilyen módon korlátozta volna, ráadásul a birodalomban a keleti kereszténység honosodott meg, amely a klasszikus európaiságtól jelentős mértékben különbözött. Mindez, valamint az is, hogy a cárizmus magát a bizánci birodalom örökségének folytatójának tartotta, merevvé, a változásokkal szemben szigorúan elutasítóvá tette az orosz monarchiát.

Nagy Péter /ur.1682-1725/ ugyan iparkodott erőteljesen korszerűsíteni államát többek között a nyugati államok mintájára manufaktúrák létesítésével és erőteljes flottaépítéssel, azonban ez elsősorban azt  a célt szolgálta, hogy országa kijusson az Északi-tengerre, hatalmát és területét növelje, erősítse a cárizmus európai tekintélyét. Katalin cárnő pedig hiába tetszelgett a felvilágosodást kedvelő uralkodónő szerepében, politikája éppen ellenkező irányba mutatott azzal, hogy jobbágyok tömegét szolgáltatta ki a földesuraknak. A nagy francia forradalom és Napóleon bukása után pedig a cárizmus azzal vált máig ható jelleggel hírhedtté, hogy a haladó eszmék és a felvilágosodás értékeinek üldözésében oroszlánrészt vállalt mint a Szent Szövetség motorja-ebben a kétes értékű minőségében I. Miklós cár,  Európa zsandárja pedig szíves-örömest segített a fiatal Ferenc Józsefnek is az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eltiprásában is. Ő maga legszívesebben a sikeres 1830.júliusi francia forradalmat is leverte volna, birodalmából pedig hatalmas börtönt hozott létre, ahol a muzsikok mellett a más nemzetiségű embereket, illetve az eltérő vallásúakat is elnyomták-Lengyelországban vagy Belarussziában pedig erőszakos oroszosításba kezdtek.

 

Az elnyomás jelképévé vált cári hatalom pedig reformkori szóhasználattal élve, fontolva haladó módon reagált az akkori idők kihívására, azaz a legégetőbb problémák felülről történő reformok útján való kezelésével iparkodták  “modernizálni” a modernizálhatatlan önkényuralmi rendszert. II. Sándor jobbágyfelszabadító cár ugyan létrehozta a vidéki zemsztvókat, amelyek helyi önkormányzati egységeknek feleltek meg, azonban ezek is állami felügyelet alatt működtek, emellett pedig maga az uralkodó is brutálisan üldözte a kialakuló munkásmozgalmat, népi mozgalmakat-a kegyelmezés nem igazán volt jellemző.  Neki és fiának, III. Sándornak túlzottan liberálisnak minősült az a tervezet is, amely egy, az uralkodó körüli javaslattevő-tanácsadó szervezet felállítását tűzte ki célul-ez a parlamentarizmusnak lett volna egy kezdetleges csírája. III. Sándor kijelentése jól jellemezte a cárizmusnak a modern idők kihívásaival szembeni hozzáállását, jelesül hogy a cár nem hajlandó elfogadni azt, hogy minden oroszok uralkodója senkiháziaknak esküdjön fel.

 

Vannak, akik szerint amikor 1905-ben az első polgári demokratikus forradalom hatására létrejött az Állami Duma, a cári birodalom rálépett a parlamentarizmus útjára-valójában azonban olyan álparlamentarizmus és látszatalkotmányosság alakult ki, amely semmit se változtatott a cárizmus rendszerén. Az orosz uralkodó nem volt köteles összehívni, ráadásul a kormány is neki és nem pedig a minisztereknek tartozott felelősséggel. Ráadásul Miklós cár megtehette és meg is tette azt, hogy addig korlátozta a választójogot, ameddig konzervatív parlamenti többséget nem tudott kicsikarni, magyarán beleavatkozhatott abba, hogy neki tetsző, őt támogató törvényhozási többség jöhessen létre. Ez pedig üres maketté tette az egész alkotmányosdit, amelyet az uralkodó se igazán tudott elfogadni.

 

Egy történész és több publicista is szellemesen jellemezte az oroszországi uralkodó osztály mentalitását:ennek értelmében a birodalomban veszélyes dolog reformokkal kísérletezni, de még veszélyesebb azokat félbehagyni. A cárizmus vesztét végsősoron reformálhatatlansága, maradisága, hódító agresszív háborús politikája mellett a népek többszörös elnyomása, a többévszázados mesterségesen fenntartott sötétség okozta. Jellemző volt ráadásul a nép megfélemlítése kapcsán, hogy az orosz muzsik még száz éve is istenként félte a cárokat, azok arcképe lógott szobájában, amikor pedig magánéletet folytatott hálószobájában, a jóságos cár atyuska képét letakarta, félve haragjától  és szigorától. Amennyiben fennmarad volna a cárizmus, ilyen mentalitás és fontolva haladó reformpolitika mellett is kb. még mindig csak ott tartana, ahol 145 éve az újdonsült Német Császárság, azaz a kontinenstől fényévnyi távolságra le lenne maradva.

 

Mindenesetre ma már mindez nem számít. Ma divat isteníteni a maradiságot, az erő kultuszát, a középkori sötétséget , ráadásul igen agresszív módon, a tömegmanipuláns média hathatós segítségével. Tudniillik nem érző és gondolkodó emberekre, hanem sötétségben neveltekre és a hatalmasoktól félő megalázkodó tömegekre van szükség.

 

B.Deák András