A valódi baloldal véleménye 1956-ról

A rendszerváltás óta minden kormány, oldaltól függetlenül egy korszakot és a hozzá tartozó eseménysorozatot jelöl ki amelyből “kisarjadt a magyar demokrácia”: 1956-ot. Történelemórák és iskolai megemlékezések egyaránt kedvelt témája ez, a hivatalosan elterjedt narratívát így mindenki ismeri úgyhogy próbáljuk inkább megvizsgálni a téma kevésbé kibeszélt részleteit.

A hivatalos kormánypropaganda szerint “1956 őszén Magyarország szembeszállt az akkori világ legnagyobb hatalmával a Szovjetunióval és megkísérelte lerázni a kommunista diktatúrát.” Kitűnően jelzi ez a retorika a kormány által előszeretettel használt perspektívát – amit közéleti kérdésekben is megfigyelhetünk – a klasszikus “mi kontra ők” felállás erőltetését: “Magyarország” szállt szembe, a logikát követve ebből következik hogy magyar csak az lehet aki a “forradalmárok” közé tartozott. Ez a gondolatmenet reflektálódik közéleti kérdések így például a menekültválság kapcsán is, ahol “Magyarország döntött”- így szűkítve a “demokráciát” kizárólag arra a rétegre aki hajlandó beállni a gyűlöletkampány mögé.

Ahhoz hogy megérthessük 1956 eseményeit érdemes egy kicsit visszatekinteni az időben, hogy átláthassuk a hidegháborús korszak jellegzetességeit. 1953-ban az Egyesült Államok akkori elnöke (Eisenhower) összehív egy bizottságot amelynek célja “megtervezni egy pszichológiai hadjáratot a szocialista országok ellen.”
Eme cél kivitelezéséhez tökéletesen megfelelt Reinhard Gehlen aki a második világháború idején a keleti-fronton zajló német katonai hírszerzés vezetője volt. Amikor a szovjet győzelem biztossá vált megadta magát az amerikai csapatoknak, akik aztán ítélet helyett munkaajánlattal fogadták -méghozzá gyakorlatilag ugyanazzal amit eddig is végzett pusztán az egyenruha változtatásával – így Gehlen hamar a saját titkosszolgálati csoportja élén találta magát, ahol serény munkavégzéssel becslések alapján 4-5 ezer ügynököt épített be a kelet-európai szocialista országokba, “csekély” 48 millió dolláros USA állami támogatással. Az ügynökök egyértelmű célja : “felkészülés egy fegyveres felkelésre”. Jól látható tehát, hogy a modern történelemírás által paranoiásnak kikiáltott, állandóan kémeket kereső Rákosi-rendszer – az egyébként tényleg túlzásba vitt intézkedések mellett – nem alaptalanul tartott egy nyugati összeesküvéstől.

Gehlen később a nyugat-német kormányban töltött be fontos pozíciót, ügynökei pedig kétségtelenül szerepet vállaltak a lengyel majd a magyar eseményekben is, az akkor Münchenben tartózkodó amerikai újságírók szerint “diplomata körökben közismert tény, hogy bár a Magyarországon kitört szovjet-ellenes felkelés spontán módon kezdődött, az események fokozódásában és elharapózásában kétségtelen szerepe volt Gehlen ügynökhálózatának.” Ezt támasztja alá Biszku Béla egykori belügyminiszter rendszerváltás után adott nyilatkozata is amelyben többek között arról is beszél, hogy szemtanúja volt ahogy nyugati csoportok utasítják a felkelőket.

Nem állítjuk természetesen, hogy mindenki aki a felkelésben részt vett ügynök lett volna – sőt valószínűleg rengeteg jószándékú akár kommunista gondolkodású ember is részt vett benne egy darabig – bízva abban, hogy a tüntetések csak a szocializmus reformjait sürgetik meg. Arra viszont nincs mentség, hogy -az események eldurvulásával párhuzamosan – egyre szélsőségesebb, helyenként kifejezetten fasiszta gondolkodású tömegek kezdték átvenni a főszerepet. Magyar szemtanúk és nyugati újságírók egyaránt igazolják az egyre brutálisabb atrocitásokat: “A felkelők férfiakat és nőket egyaránt felakasztottak mondvacsinált okokkal, néha puszta őrjöngésből. Néha még olyanokat is akik támogatták Nagy Imre kormányát.” Sokszor egyáltalán nem tettek különbséget államvédelmis, civil vagy akár magyar katona között. A budapesti vérengzés hamar átragadt vidékre is, ahol falukban egész csoportok szerveződtek akik fosztogatásba és gyilkolásba kezdtek – minden “forradalmi” ideál nélkül pusztán kihasználva a helyzetet.

Peter Schmid helyszínen tartozkodó újságíró beszámolója szerint: “Miközben a földet ásták, valamiféle titkos földalatti börtönrendszer után kutatva, egyikük odajött hozzám beszélgetni és közölte “a zsidókat ki kellene írtani mert ők hozták a kommunizmust Magyarországra.” Leslie B. Bain újságíró beszámol Budapesten masírozó csoportokról akik “halál a zsidókra” kiáltással járták az utcákat. Beszámolók szerint több falra a “halál a zsidókra” “halál a zsidó Gerőre/Rákosira” feliratokat írták. Ha ehhez hozzávesszük még a felkelés idején a börtönökből kiszabaduló ex-nyilas vagy náci csőcseléket (akik jelentős többsége a szovjet intervenció után meg is indult az osztrák határ felé és később támogatóivá váltak a hazai szélsőjobbos köröknek) mindjárt érthetőbb lesz azoknak az embereknek a gondolkodása akik a később megérkező szovjet hadseregre megmentőként és nem a “szabadságharc leverőjeként” tekintettek.

De a civileken kívül azokról sem feledkezhetünk meg akik életüket adták a rendszerért – a népszerű és ostoba narratívával ellentétben ugyanis nem volt mindenki véreskezű agresszor – legtöbbjük egyszerű családos ember vagy épp fiatal aki hitt abban, hogy felépíthető egy igazságosabb világ és látván a fasiszta csőcselék őrjöngését hajlandók voltak az életüket is adni érte. A köztársaság tér védői, akiket végül megadásuk ellenére lemészároltak épp úgy áldozatok mint azok a (nagyon kevés számú) békés tüntetők akikkel az anti-kommunisták olyan szívesen festik fel az elnyomó rendszer rémképét.
Számtalan elmesélendő történet van még és reméljük eljön egyszer az alkalom amikor mind nyilvánosságra is kerül, amikor egy kormány hajlandó lesz letenni a népbutítás politikájáról és elengedi azt a beszűkűlt nézetet amit már egy negyed-évszázada pátyolgatnak. 1956 tanulságos történet, csak épp nem azért amiért a kapitalista kormányok be próbálják állítani. A bátorság, a helytállás, az embernek maradás a tanulság számunkra.. és persze az, hogy nem szabad elhinnünk mindent amit elénk raknak, járjon az utánajárás bármilyen fáradtsággal is.

1956 egy történelmi esemény volt és mint ilyet csak objektívan lehet kezelni. A történelem értékelése a történészek dolga és nem a politikusoké: ez akkor is tény marad, ha képtelenek belenyugodni azok a képviselők akik a rendszerváltás óta folyamatosan egyfajta szociálpolitikai, lelkiismeretre ható ideológiai fegyverként használják fel. Nem az határozza meg valaki magyarságát, hogy mit vagy mit nem gondol 1956-ról. Véleményt nyilvánítani lehet és kell is de nemzeti minimumot építeni a huszadik századi magyar történelem egyik legvitatottabb eseményéről egyszerűen ostoba és manipulatív húzás.

’56 a valódi baloldaliak szemében ellenforradalom marad. Nem görcsös ragaszkodásból, hanem mert minden olyan felkelés amely meg akar dönteni egy hibáival együtt is az egyenlőségért küzdő rendszert és helyette teret akar engedni egy igazságtalan és előbb-utóbb fasizmusba torkolló rendszernek, csakis ellenforradalmi lehet.

Gál Kristóf írása
Forrás és további olvasnivaló a témában:
Herbert Aptheker – The Truth About Hungary