Kommunistának lenni ma Magyarországon…

Nyomasztó érzés kommunistának lenni manapság Magyarországon, különösen ha az ember aktívan próbálja valahogy segíteni az ideológia terjedését, erősödését. Az önmagukat demokratikusnak definiáló államokra általában jellemző nyitott gondolkodás nagyon gyorsan a semmibe vész, ha a munkásmozgalomról van szó. Egyik oldalról gyülekeznek a jobboldal hívatlan “nemzetvédői”, akik jelentős többsége életében egy sort nem olvasott Marxtól, de mégis szakértő módjára dobálóznak a statisztikákkal és a hangzatos szívszorító történetekkel a brutális elnyomásról, amely egy már-már sátánian sötét népirtó rendszer rémképét festi fel elénk. Másik oldalról gyülekeznek az önmagukat szintén tévesen baloldalinak definiáló liberálisok és szociáldemokraták, akik az egyébként szintén társadalmi egyenlőségben és az elnyomottak felemelkedésében hívő jótét lelkek gyülekezete, azonban a kommunizmus említésére szempillantás alatt átalakulnak ugyanolyan farkaskiáltóvá, mint kevésbé toleráns polgártársaik.

Ebben a helyzetben a kommunisták automatikusan diszkriminálva vannak a társadalmi témákat érintő vitákból és a fontos diskurzusokból, hiszen nekik csak a védekező vitapartner szerepe jut, akinek állandóan felelnie kell a “rémtettekért” és újra és újra igazolnia önmagát mintha valami alsóbbrendű faj képviselőjeként próbálna a tökéletesek között érvényesülni.

Sztálin, Észak-Korea, Románia, Mao : a jól ismert és könnyen bedobható jelszavak, amikkel minden kommunista a földbe döngölhető. Az igazság az, hogy sajnos nagyon sok elvtársunk ezt hagyja is, pedig olcsó frázisok ezek, amikkel csak igyekeznek elfedni a munkásmozgalom jelentőségét. Mert beszélhetünk arról is, hogy kik voltak azok akik vérrel és verejtékkel kiharcolták maguknak a jogot a munkához, az élethez! Kik voltak azok, akik a liberálisok dédelgetett tőkései vagy a “nemzetvédők hős vezérei” által felkorbácsolt pusztító háborúk után újraépítették a gyárakat, az iskolákat, az országokat?! Ezek az emberek bizony mind kommunisták voltak és érdemeiket hosszan sorolhatnánk még, ahelyett hogy újra és újra az állítólag hibáékért támadjuk őket. Egy kapitalista rendszert támogató embernek miért nem kell újra és újra bocsánatot kérni  a több millió munkanélküliért, éhezőért, hajléktalanért?

Azokért akik minden egyes nap újra és újra a bőrükön érzik az imádott rendszer igáját. Természetesen ez bocsánatos bűn, hiszen minden rendszernek van hibája ugyan… de persze ha a harmincas évek Szovjetuniójában valaki elcsúszott a jégen és kitörte a nyakát az utólag már a kommunizmus sötét elnyomásának van tulajdonítva. Félreértés ne essék: nem kell elbagatellizálni az önmagukat kommunistának vagy szocialistának definiáló rendszerek hibáit. De nem kell bocsánatot kérnünk sem és visszavonulót fújni akárhányszor egy vitában ezt dobják fel ellenünk. Ugyanis ezzel nem csak teret adunk a további elnyomásnak a munkásmozgalommal szemben, de egyben módszeresen eltöröljük a lehetőségét annak, hogy a radikális baloldal végre újra meghatározhassa önmagát. Ugyanis a radikális jobboldal sikere nem abban rejlik, hogy annyival megnyerőbb lenne az üzenetük, vagy hogy az embereket önmaguktól annyira vonzaná a náci ideológia új köntösbe bújtatása. A sikerük a jelképekben, a történelmi karakterekben, összességében a politikai önmeghatározásban van! Ezért teljesen mindegy, hogy Trockij vagy Sztálin, hogy Rákosi vagy Kádár hogy ki miben akarja meghatározni a saját baloldaliságát. A lényeg, az összekötő elem ugyanaz: hiszünk egy világmegváltó ideológiában és el akarjuk érni azt. Az, hogy mindezt, hogy akarjuk elérni már lehet vita tárgya, de önmagában ötven évvel ezelőtti kommunista politikusokról, gondolkodokról  vagy akár eseményekről (1956) felesleges újabb és újabb belháborúkat indítani. A mi korunkban nemes egyszerűséggel nincsenek vagy nagyon kevesen vannak olyan baloldali gondolkodók akiket az ideológia önmeghatározására használhatunk. Sem Marx sem Lenin sem más nem fog feltámadni a sírból hogy újraértelmezze a saját írásait és folytassa őket, ezeket nekünk kell megtennünk de mindezt nem érhetjük el úgy hogyha közben újra és újra visszamenekülünk a ránk ragasztott “bűnös múlt” céltáblája mögé és liberális hajlongással visszaigazoljuk a másik oldal vádjait.

“A forradalom nem díszebéd, nem egy írásmű megalkotása, nem egy kép megrajzolása és nem hímzés; nem lehet olyan kifinomult, olyan könnyed, illedelmes olyan gyengéd, kedves, udvarias, tartózkodó és nagylelkű. A forradalom lázadás, erőszakos cselekedet, amellyel az egyik osztály megdönti a másikat”

Gál Kristóf