1956 dolgozói alternatívák nélkül

A több,mint hat évtizeddel ezelőtti eseményeket korábban és napjainkban is sokféle szempont szerint értékelték, azonban még manapság is kevés olyan megközelítés adódik, amely a dolgozó emberek oldaláról elemzi az eseményeket és azok utóhatásait. Arról esik ugyan szó, hogy a munkások  hogy szervezkedtek és milyen szervezetekbe tömörültek, ahogy a munkástanácsokról szintén hallunk, ha ritkábban is, ám főleg az értelmiségiek szerepéről, Nagy Imréékről na meg a híres-hírhedt bíborosról, Mindszenty József hercegprímásról is. Véleményem bizonyos szintig eltér a hagyományos értékelési  módszerekről, azonban fontosnak tartom leszögezni, hogy 1956 valamennyi résztvevői elsősorban magának az addigi politikai rendszernek valaminő kozmetikázásában vagy megváltoztatásában voltak érdekeltek, de abban kevésbé, hogy ha már munkás-paraszt hatalomról van szó, akkor szó szerint az legyen s ne pártállam.

 

Namármost egyrészt nem mehetünk el szó nélkül a nemzetközi tényezők rövid elemzése mellett. Tudjuk, hogy a Kremlben is többféle hatalmi irányzat-köztük a sztálini és az “olvadás”híveit képviselő oldal-hatalmi harcának lehettünk szemtanúi. Ennek megfelelően, minthogy benne volt magyarhon s térségünk a szovjet blokkban, valamennyi szocialista ország vezetői azt a pártállami modellt voltak kénytelenek követni, mint amit a szovjet vezetés. Hogy a Varsói Szerződés csapatai bevonultak 1968-ban Csehszlovákiába, az is amiatt volt, hogy Dubcek hívei “lazítottak” az eddigi állampárti berendezkedésen-ezt Brezsnyevék nem tűrhették. Másrészt, akik a csodálatos és áldott jó nyugati parlamentáris megoldás hívei voltak és se dzsentrivilágot, se szocializmust nem szerettek volna, azok is a hagyományos, többé-kevésbé  modernebb vagy konzervatívabb képviseleti demokráciát, egyszóval a parlamentarizmust kjvánták-más kérdés, hogy ez liberális citoyen polgárság  nélkülfából vaskarika lett volna. Mindszentyék és a hozzá hasonló szélsőségesen konzervatív körök mentalitását nem szükségesebb hosszasan taglalni. Azon lehet vitatkozni meg filozofálni, hogy a többszáz esztendős úri világot hogyan tudták volna korszerűbb és elfogadhatóbb módon fenntartani, azonban a mi lett volna, ha történelmietlen mivolta, illetve az is feleslegessé teszi, hogy őket ismervén tudjuk:valószínűleg mindent ugyanott folytattak volna, ahol abbahagytak.

Ugyanakkor a szocializmusban gondolkodók tábora sem teljesen a népuralom komolyan gondolásában,  szó szerinti értelmezésében volt érdekelt.  Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az említett nemzetközi hatalmi paraméterek és a szovjet palotaforradalmak miatt kényszerpályán volt térségünk és hazánk is, ennek is megfelelően Nagy Imre, Rákosi és Kádár apánk is egy-egy szovjet vezetésbeli irányzat hazai képviselője volt. És az úgynevezett liberális-parlamentáris tábor se tudott más mintát, mint a nyugati parlamentarizmus vagy esetleg az amerikai elnöki rendszer. Azonban akkor is tény mindezek figyelembe vétele mellett, hogy se a mártír miniszterelnök, se Rákosi, se az Öreg nem kifejezetten a dolgozói hatalomgyakorlás modelljét valósította meg. Rákosi és Kádár is tetszik vagy se, pártállamban gondolkodott. Azaz a párt egyenlő volt a dolgozó néppel, ami ugyan Lenin munkáiban egyértelmű, azonban a szocializmus egyik legnagyobb szellemi atyja például figyelmeztetett a szakszervezetek szükségszerűségére is.  Tény, hogy  például 1966-tól, de gyakorlatilag már 1956-ot követően is, valamelyest enyhített szigorú pártállami szocializmust működtettek, szemben Rákosiék “négyek bandájával”,illetve személyi kultuszával.  A dolgozói érdekképviseletek, mint a munkástanácsok  gyakorlatának folytatói 1966 után a szakszervezetek üzemi bizottságába olvasztattak be-azaz szintén egyenlő volt mindez a mindenható párttal.

Igazi alternatívát a munkástanácsok jelenthettek volna. Nagyapám az egyik ilyen úgynevezett műhely-négyszögben tevékenykedett, emiatt 1957 februárjában áthelyezték. Tették ezt amiatt, hogy olyan szervezetben volt benne, amely az események alatt a termelést ellenőrizte és biztosította, hogy az adott üzem zavartalan működjék 1956 októberében is. Hogy több ilyen szervezet jobboldali befolyás alá került, az tény,  azonban ez nem a munkástanács mint olyan és nem a dolgozói érdekképviselet mivoltának a hibája. Hogy szó szerint értelmezzék azt a mottót, hogy tiéd a gyár, magadnak termelsz, arra ezen szervezetek kiválóan alkalmasak voltak. És ragozhatjuk tovább oly módon, hogy már urambocsá, de a dolgozó merészelt élni szocializmusadta jogaival és önmagát, azaz pontosabban saját gyárát, üzemét irányíthatta. Hogy a dolgozónak valamely beleszólása lehessen a dolgokba, azt 1968-ban is szorgalmazták anno, azonban ezt követően véget ért a dolgozói érdekképviselet elvének ilyetén szorgalmazása.

A mai világ pedig egyáltalán nem szól ilyesmiről. Az eseményeket elsősorban Rákosiék, illetve Kádárék, Mindszenty és Nagy Imre híveinek küzdelme fémjelzi a nemzetközi politikai tényezők mellett, a mai világot pedig a kőkemény farkastörvényekre épülő neoliberalizmus-ahol pedig szó se lehet semminő munkáshatalomról.

 

B. Deák András